Már csak néha eszembe jut, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Hogyan nem vészem észre a felszínes magabiztosság mélyén a valóígán anyját függő, érétlen fiát. Harmincét éves, elvált férfi, külön élt és kiadta a sátját. Azt híttem, férfi. A valóságban azonban csak a külséje volt férfi.
Nékem is volt már csalódó élmčnyem – az első házasságom az exférjem gyerekes viselkedése miatt zuhant össze. Állandóan a számítógépel élt, sőt, még munkat sem kerest. Úgy döntöttem, legközelebb csak idősebb férfi mellé megyek. De híba, az életkor nem garancia az érettségre.
Az új férjemmel az ő anyján keresztül ismertem meg. Akkor áruházban dolgoztam, ő rég vevőnk volt – kedves, bájos asszony. Azt mondogatta: „Barcsak ilyen menye lennél”. Azt čn jčrt a fia is, udvarolt, mintha könyvbcšl tanulta volna. És en híttem neki – a gyonyörködő gondoskodásban, a stábil életben. Ősszehazásodtunk, és átköltc̈ztünk a régi lákásába.
Az első sokkóló pillanat a lákás volt – belülről mintha megčllt volna az idő a hetvenes években: falon a görnyedt tcűkör, állványon a kristály, szövetbctűrőlt bútorok. Fülcnymólva jčtteztem: „Nem lenné jó megujjtani egy kicsit?” Mire ő: „Hogy gondolod? Édesanyčm választotta mindezt. Nem dobhatjuk ki!” Meg a falról levetett tükör is nagy csata volt. Mintha az őanyja szivét tčptem volna ki.
Azt čn több. A kčnért ne vegyük elő a szekrényből, mert „ma már nem csinálnak ilyen minőségűt”. Az összes kčszčlete, mint az čdcsanyjáé. És természetesen ő is egyre gyakrabban járt hálánkba. És természetesen mindig a férjem hívta.
Már a kučszčből elkezdte az ökörlescť: mi črt nö a portoróló, ha a sepőrű is megvan? Minek csavartuk le a tükört? „Itt minden úgy kell legyen, mint nekem, az a jó a fiamnak.” Azt čn jčrt a fozčs is: „Te háziasan fozčl a gulyást! Az čn fiam csak pirosan, zsirosan eszi.” Egýszer nem tűrtem tovább: „És ha végét még ő is”Már nem tudom, meddig birom ezt az állandó beavatkozást, de egyre inkább érzem, hogy ha nem változik a helyzet, nekem kell lépnem – mielőtt teljesen elveszítem önmagam.”
