Réka és Gábor éppen vacsorázott, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és az anyósa, Viktória néni berontott a lakásba, mintha szél vinné.
— Fiam, most mindent megtudsz a feleségedről! — kiáltotta azonnal, amint belépett.
— Anyu, ülj le, nyugodj meg. Vörös vagy, biztosan megint magas a vérnyomásod — ijedt meg Gábor.
— Hát persze, hogy magas! — válaszolt az anyja, majd Réka felé fordult. — Ma találkoztam Annamáriával, a kolléganőddel, és ő elmondott mindent!
— Mit is? — kérdezte nyugodtan Réka, szemében a türelem.
— Hogy tavaly előléptettek, és másfélszer annyit keresel, mint Gábor! Ő meg nem is tud róla! Eltitkoltad! — köpködte az anyós, a dühtől reszketve.
— És ezzel mi a baj, Viktória néni? Nem kérünk tőletek pénzt, megélünk. Miért zavar ez téged?
— Tavaly, amikor segítséget kértem a nyaraló tetőének javításához, azt mondtad nincs pénzetek. Most kiderül, hogy van! Hová teszed? Elrakod a válásra, ugye?! — támadott tovább.
Réka felállt az asztaltól, és Gáborhoz fordult:
— Gábor, hozd el légyszi a hálószobából a felső fiókból a piros mappát.
Szótlanul teljesítette a kérését.
— Mi ez? — kérdezte, amikor kinyitotta. — Lekötött betétek?
— Igen. Zsófi és Olivér nevére. Minden hónapban félrerakok a fizetésemből — a gyerekek jövője miatt. Amikor rájöttem, hogy a családodban csak ideiglenes vagyok, muszáj volt gondolnom a gyerekeink biztonságára.
— Mit jelent az, hogy „ideiglenes”? — szólalt meg Gábor.
— Nem emlékszel, mikor a szüleid pénzéből vettétek ezt a lakást? Csak a te nevedre írattátok, mert „baj esetén”. Akkor semmit sem szóltál. Terhes voltam, tudtad. És hallgattál. Azt hiszed, nem vettem észre? Azt hiszed, nem maradt meg?
Gábor mélyet sóhajtott. Az anyós közben próbált közbeszólni:
— Ez csak elővigyázat volt!
— Kivel szemben? A saját unokáid anyjával? — Rékának remegett a hangja. — Utána még csodálkoztok, hogy távolságtartó vagyok?
— Hol van a pénz, Réka?! — folytatta Viktória néni. — Ha nem a családba teszed, akkor csak magadnak raktad félre! A válásra készülsz!
— Gábor, kérlek, kísérd ki anyukád. Nincs miről beszélnünk — mondta Réka halkan.
— Igen, igen, már megyek! De tudd meg: te magad rombolod szét a családodat! — vágta oda Viktória néni, de még az ajtóban visszafordult: — Bár… ti eleve nem is passzoltatok soha.
Amikor becsukódott az ajtó, Gábor sokáig hallgatott.
— Tényleg azt hitted, hogy bármikor felkészülök a válásra? — kérdezte halkan.
— Nem tudtam, mit higgyek. Mert hallgattál. A csend is válasz.
— Nem akarok elválni. Szeretlek téged és a gyerekeket.
— Akkor bizonyítsd. Mutasd meg, hogy nem vagyok idegen neked.
— Jól van. Átírom a lakást Zsófi névre. A gyerekek számlájára is elkezdek tenni félre. Keveset, de rendszeresen. A bizalom kétirányú.
Réka lassan bólintott.
— A „válás” szó pedig tilos a házunkban — tette hozzá Gábor.
— Egyetértek.
És első alkalommal hosszú idő óta újra érezték, hogy nem lakótársakhoz beszélnek, hanem szeretteikhez.
