Bolyhos mentő
A vonat kerekeinek egyenletes dobogása és az ablak mögött elszaladó fák ringatózták Ákost. Behunyta a szemét, homlokát az üveghez támasztva, és szorosan fogta a nagy rózsaszín dobozt, amelyben egy babát hozott hatéves lányának. Már csak egy órája volt hátra az útból: a szakmai út véget ért, és alig várta, hogy újra láthassa a családját.
Álma tisztán mutatta neki a családi házat, szeretett Évuskáját és Kis Zsófit, az ő kis napsugarát. Még a kutyájukat, Fülkét is álmodta – azt a kis, haszontalan, félénk keveréket, amit amúgy alig bírt elviselni. De Zsófi annyira könyörgött érte, mikor kicsi korában hazahozta az utcáról, hogy végül engedett a kislány szeme láttán.
A vonat hirtelen megrántott és fékezett. Ákos kinyitotta a szemét. Szemben vele egy ismeretlen nő ült.
– Jórd napot. Találkoztunk már? – kérdezte zavartan.
– Nem, elnézést. Csak megható látvány volt – egy ilyen komoly férfi egy babás dobozzal a térdein.
– A lányomnak hozom. Minden útról próbálok neki valamit vinni. Nagyon hiányzik.
– Micsoda szerencséje van a családjának…
– Én vagyok a szerencsés velük – mosolygott vissza.
Hamarosan elért a város szélére, a panelházak mögött a saját kis házuk felé. Látta a kaput – nyitva volt. Arra gondolt, hogy talán Évuska és Zsófi kijöttek elébe. De a ház előtt sápadt, rémült feleség fogadta.
– Ákos! Zsófi eltűnt!
A szavak úgy hangzottak, mintha késsel vágták volna át a mellkasát. A mosoly az arcáról lehullott. Letette a táskáját a kerítéshez. A babás doboz maradt a kezében.
Évuska lihegett a rémülettől. Mesélte, hogy hallotta Zsófit – a homokozóban játszott Fülkével. Aztán bement a konyhába. Visszajött – csend. Zsófi sehol. Átfutotta az udvart, az utcát, a házat. Semmi.
– A kapu be volt csukva?
– Zsófi ki tudta volna nyitni… De tudja, hogy nem szabad…
Keresni kezdtek. Átfutották a környéket. Kiabáltak. Megnézték a szomszédokat. Egy óra múlva már tudták – komoly a helyzet. Rendőrség. Keresőcsapat.
A homokozó helyén csak egy kicsi vödör és nyomok maradtak. Fülke sem volt sehol.
– Talán vele van – mondta gondolkodva a rendőr főhadnagy.
Ákos nem kételkedett: Zsófi életben van. Elmegy az erdőbe, megtalálja. Nem számít, hogyan. Pólóban, a hideg ellenére. „Ha Zsófika fázik, én sem melegszek” – ismételte magában.
Zseblámpával a kezében, önkéntesekkel együtt átkutatták az erdőt. Időnként megálltak, kiabáltak. Válasz nélkül. Ákos arra gondolt, hogFülke végül a mély erdőben megtalálta őket, és hangosan ugatva vezette Ákost Zsófihoz, aki egy bokor mögött ült, összekuporodva, de sértetlenül.
