“Ha ez nem az én lakásom, akkor nem csinálok semmit!” – ezek a menyem szavai után mindent újragondoltam.
Régen komolyan fontolóra vettem, hogy átírom egyik lakásomat a fiamra. Azt gondoltam, legyen nekik saját otthon, kezdjenek új életet, ne kelljen albérletre költeniük. De miután láttam és hallottam a feleségétől, már a gondolat is undorral tölt el. Inkább spóroljanak maguknak, a lakás pedig az enyém marad. És ha esetleg elválnak, akkor megkönnyebbülök. Mert nemcsak hogy nem helyeslem a fiam választását – félek tőle. A felesége, Szilvi, igazi csalódás lett.
Családja egyszerű, semmi luxus vagy befolyás, mégis úgy viselkedik, mintha egy kastélyban nőtt volna fel cselédekkel. A szülei nyugodtak, kiegyensúlyozottak, szerények – nem úgy, mint a lányuk, aki hercegnőnek képzeli magát. Középfokú végzettsége van, managerként dolgozik, átlagos fizetésért. De a pénzzel nem tud bánni – pár nap alatt elherdál mindent, aztán a fiamat zaklatja. Állandóan. Szégyentelenül.
Amikor a lakásból, amit béreltek, ki lettek tiltva a nászút után, jó szívemben befogadtam őket, amíg felszabadul a másik lakásom, ahol más bérlők laktak. Nem kellett volna beengednem őket, de a fiamból indultam ki. És tudjátok, már majdnem azonnal megbántam. Ahogy Szilvi belépett, az arca undorral vonaglott. Úgy nézett körül, mintha egy tönkrement kunyhóba került volna. Pedig az én otthonom rendben van, mindig tisztaság van.
– Most én a kanapén kell aludjak? A te anyád nem tudott volna ágyat adni? – vágta oda a fiának.
Tehát a kanapé nem jó neki! Pedig a bérleményükben eddig bőven megfelelt. A fiám pedig, aki mindig erős akaratú volt, ő mellette szőnyeggé silányult. Mindent eltűr, mindent megtesz érte. Felismerhetetlen. Mit művelt vele – fogalmam sincs.
A hónapok, amíg együtt laktunk, igazi próbatétel volt számomra. Munka után beosontam a szobámba, és igyekeztem elkerülni őket. Csak ne kelljen látnom Szilvi örökké gunyoros arcát. Nem beszéltünk – és hálás voltam érte.
Amikor végre átköltöztek a másik lakásba, felsóhajtottam. Aztán a fiam óvatosan elkezdte sondázni: anya, mik a terveid ezzel a lakással? Nem gondolkodtál rajta, hogy rám írod? Rögvest tudtam, ki sugallta neki. Nem az ő ötlete volt – Szilvi tette rá a fülét. Világosan válaszoltam:
– Az én nevemen marad. Ez az én védelmem az öregkoromra, hogy ne kelljen a nyakatokon ülnöm. Ti meg éljetek itt, és gyűjtsetek a saját otthonotokra. Ráadásul ez a lakás nem igazán ideális fiatal családnak – régi a kialakítása.
A fiam úgy tűnt, megértette. Többé nem hozta szóba a témát, és egyre kevesebbet találkoztunk. Mindenkinek megvan a maga élete. Nem szóltam bele.
De mostanában a fiuk meghívott minket a születésnapjára. Náluk ünnepeltünk. Beléptem a lakásba – és megdermedtem. Ilyen koszt rég láttam. A tűzhely olyan zsíros volt, mintha évek óta nem lettek volna takarítva. A padló ragadt, por mindenhol, a dobozok még mindig ki sem bontva. Minden zavaros, minden rendetlen. Még a vendégek is észrevették.
Szilvi anyja, a másik anyós, visszafogottan megkérdezte:
– Szilvi, miért ilyen koszos itt nálatok?
Szilvi válasza lesújtott:
– Én meg miért takarítanék? Ez nem az én lakásom! Nem fogok rendet rakni egy idegen otthonában!
Az anyós nem talált szavakat.
– De a bérleményben is takarítottál, pedig az sem a tied volt! – mondta az anyja.
A fiám mellette állt. Az arcáról láttam: őt is undorítja. Tisztaságban nőtt fel, és most ebben… a káoszban él. Nehéz neki, de hallgat. Mert egyszer szerelmes volt. Most? A szemében már nincs tűz. Eltűnt a szerelem. Már csak a ragaszkodás, a szokás… vagy a félelem maradt.
Nem szóltam Szilvihez. Csak néztem. Tudom, hogy a fiám nem fogja sokáig tűrni. És a szívem mélyén egyet remélek: a válást. Igen, keserű, de őszintén – ha szétmennek, boldog leszek. Mert a fiám méltó valaki máshoz, aki melegséget, törődést és igazi nőiességet ad neki. Nem egy örökké elégedetlen, hálátlan teremtményt.
