Miklós mindig is telt alkatú férfi volt, és – mintha a sors viccelne – épp egy hozzá hasonló nőben, Nóriban találta meg a lelki társát. Vidám, jószívű, egy kicsit naiv – rögtön beleszeretett. Anyja, Ilona néni, eleinte majdnem boldog volt, amikor megtudta, hogy a fia végül feleségül veszi valakit. Titkon attól félt, hogy egyedül marad. De az öröm hamar csalódássá vált, amikor a friss házasok bevittek két bőröndöt, és beköltöztek az ő kétszobás lakásába.
– Hát, legalább a menyem házias lesz – gondolta akkor Ilona, remélve, hogy most könnyebb lesz az élete. Ám napról napra egyre rosszabb lett a helyzet. Miklős hamar otthagyta a munkáját, elkezdett “freelanceozni”, ami gyakorlatilag a semmittevést jelentette. Nóri sem sietett elhelyezkedni. Minden, amit csináltak: ettek, aludtak, megint ettek. A hűtőóránként csapódott, az étel fénysebességgel fogytán volt, Ilona meg ott állt a tűzhelynél, mint egy bakancs.
– Anyu, nekünk projekt munkánk van, nincs időm főzni – magyarázta Miklős, miközben a kád képével kanalazta a töltött káposztát. Nóri csak bólintott, és mosolygott.
Ilona hosszan tűrte, de egy nap, a nyár közepén, amikor ismét a tűzhelynél állt, és hat személyre sütött húst készített, betelt a pohár. Behívta Miklőst a folyosóra:
– Fiam, ne haragudj, de nem bírom tovább. Nóri kedves, igen, de túl kövér. És mi lesz, ha terhes lesz? Ki fogja eltartani? Mi már nem vagyunk abban a korban, amikor hazaviszünk egy plusz nagyzenyészést. Ha férfi vagy, viselkedj is úgy. Keressetek albérletet, dolgozzatok. Ne üljetek a nyakunkon.
Miklős sokkban volt. Nem gondolta volna, hogy anyja ekkora ridegségre képes. De nem vitatkozott. Este, amikor ránézett Nórira, halkan így szólt:
– El kell költöznünk. Nóri mindent megértett. Nem sértődött meg, sőt, megköszönte Ilonának mindazt, amit értük tett.
Eltelt egy hónap. Kivettek egy egyszobás lakást, elhelyezkedtek. Kevés pénz volt, de legalább függetlenek lettek. Ilonával Miklős ritkábban találkozott. A sértődés mindkét oldalon felgyülemlett.
Aztán egy nap Ilonáék épp hazafelé tartottak a boltból, amikor meglátták Nórit a szomszédos szupermarketnél. Ilona megpróbált elfordulni, de késő volt – Nóri észrevette őket, és odasietett.
De mire odaért, egy fiatal srác előugrott a sarok mögül, elrántotta Ilona táskáját, és megpróbált elrohanni. Az asszony felkiáltott. Nóri nem habozott, nekivágott rögtön a tolvajnak, és teljes erőből meglökte. A fiatalember elejtette a táskát, de a késsel, amit fenyegetőzve rázott, felvágta Nóri oldalát. A lány leesett az aszfaltra.
Aztán jött a mentő, a kórház, a pánik… Nórit megmentették. A seb nem volt túl mély, de sok vért vesztett. Ilona a kórterem előtt ült, nyugtalankodva. Most először érezte igazán, mekkora tévedésben élt a lánnyal kapcsolatban.
Eltelt egy év. Egy nap Ilona bekapcsolta a tévét, és… Nórit látta. Ő volt az új reggeli műsor műsorvezetője a helyi csatornán. Lebeszűkülve, stílusosan, magabiztosan.
Később Miklős elmesélte, hogy Nóriban egy producer fedezett fel potenciált, amikor egy lagzifilm forgatásán sminkelt egy menyasszonyt. Igen, Nóri régóta álmodozott arról, hogy sminkes legyen. Egy év alatt ketten leadtak harminc kilót, kivettek egy kétszobás lakást, és új életet kezdtek.
Idővel új edzések tervbe kerültek Miklős szüleinél. Sértődés, szemrehányás nélkül. Csak hálával.
– Anya – mondta egyszer Miklős –, ha nem mondod ki akkor azt, még most is a nyakadon ülnénk. Már pedig mi másképp vagyunk, Nóri meg én. Köszönjük.
Ilona csak bólintott. A könnyek a szemébe szöktek. Abban a pillanatban megértette, hogy néha a legkeményebb szavak nem bántás, hanem egy új kezdet lökése.
