Az anyósom házában élek, és nem követelhetek sokat, de vajon nem engedhetné nekünk a nagyobb szobát?
Mint sok fiatal házaspár, mi is a lakás kérdésével kerültünk szembe az esküvő után. Eleinte albérletben laktunk, de fél év múlva rájöttünk, hogy anyagilag ez túl nagy terhet róna a vállunkra, ezért a férjem szüleihez költöztünk.
Náluk két szobás a lakás: az egyik tíz, a másik tizenkilenc négyzetméter. A kisebbik szobát kaptuk, ahol a férjem nőtt fel. Eleinte megfelelt: volt hely aludni, és ennyi elég is volt.
Azonban a szekrény fele anyósom holmijait rejtette. Gyakran jött érte, legtöbbször hajnalban vagy éjszaka, ami kifejezetten kellemetlen volt.
Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, elgondolkodtam: vajon befér-e a gyerekágy a szobánkba, nem is beszélve a pelenkázó asztalról és a többiről.
Megkértem a férjemet, beszéljen a szüleivel a szobacsere lehetőségéről, de ő kétkedve fogadta:
— Nem fognak beleegyezni. Már most is hálásak lehetünk, hogy befogadtak.
Aztán én próbáltam megbeszélni anyósommal. Sajnos, a kérésem nem talált pozitív fogadtatásra. Legfőbb érve:
— És hol fogadnánk a vendégeket?
Náluk ritkán jár vendég, de neki fontos volt. Az apósom hozzátette:
— Ki kell járnom a teraszra cigarettázni. Nem fogok átjárkálni a ti szobátokon.
Hogy végleg lezárják a témát, kifényesítették a szobájukat és új bútorokat vettek, egyértelműen jelezve, hogy csere nem lesz.
Zsákutcába kerültünk: most nem tehetjük meg sem az albérletet, sem a hitelt. Megpróbáltam megmagyarázni anyósomnak, hogy ez csak átmeneti, amíg összeszedjük a saját lakásra a pénzt, de makacsnak bizonyult.
Most már üresnek hangzanak a szavai arról, hogy milyen nagyon várják az unokát. Ha tényleg érdekelné őket a jövője, akkor engednének, és cserélnének velünk, nem csak szavakkal kecsegtetnének.







