Ma mindketten anyósomék házában élünk, nem követelődhetek túl sokat. De vajon nem engedhetnének nekünk nagyobb szobát?
Mint sok fiatal pár, mi is a lakáskérdéssel szembesültünk a házasságunk után. Először is lakást béreltünk, de hat hónap múlva rájöttünk, hogy anyagilag nem bírjuk. Így kértük férjem szüleit, hogy költözhessünk hozzájuk.
A lakásuk két szobás: az egyik tíz, a másik tizenkilenc négyzetméteres. A kisebbik szobát kaptuk, ahol férlem művelt gyerekkorát. Eleinte megfelelt: alvásra jó volt, és ennyi elt is.
Azonban a szekrény fele anyósom holmijával volt tele. Gyakran jött érte, akár hajnalban, akár késő este, ami mindig kellemetlen volt.
Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, elgondolkodtam: a mi szobánkban alig fér el egy kiságy, nem hogy egy pelenk felhelyező meg egyéb babacucc.
Megkértem a férjem, hogy beszéljen a szüleivel a szobacseréről, de ő kételkedett:
— Nem fognak beleegyezni. Még hálásnak is kellene lennünk, hogy egyáltalán befogadtak.
Így magam vettem a találkozót anyósommal. Sajnos, a kérésemre hidegen reagált. Legfőbb érzelem:
— És hol fogadnánk a látogatókat?
Pedig vendég ritkán jött hozzájuk, de neki ez fontos volt. Apósom pedig így egészített ki:
— Ki kell járnom a erkélyem kázára. Nem fogok a ti szobátokon át mászkálni.
Hogy végleg elvágják a dolgot, kifelé újítottak a saját szobájukban és bútorokat vettek. Világos üzenet volt: nincs csere.
Zsákutcába kerültünk: most sem bérelni, sem hitelre venni nem tudunk lakást. Megpróbáltam megmagyarázni anyósomnak, hogy ez ideiglenes, amíg összespórolunk, de makacson állt a sarkára.
Most már csak üres szóknak tűnnek a mondatai arról, hogy milyen nagyon várják már az unokát. Ha tényleg érdekelné őket a kisbaba jövője, talán engedtek volna egy picit, és nem csendázékben maradtak volna.
