Már néhány napja is ezen göndöröm, de még mindig alig hiszem el, mi történt. Mindez egy szép, bár nyugtános napon kezdődött. A feleségemmel régen vettünk egy nyaralót egy kis falubácskában Pest mellett, de soha nem jutott időnk kikészíteni – mindig csak a munka és a teendők kötöttek le. Havonta egyszer-kétszer kitérttünk oda: egyszer a tetőt javítgattuk, máskor a zárat cseréltük, és mindig ereztük, hogy a szomszédok rendezett, víg viragoskertjei mellett mi valóban lehangoló külsét képviselünk.
Erre legtöbbször Bori Néni, a hatvan körulí, állandóan morcos arcú egyedüllánó szomszédnőnk utalt, aki ártatlannak tűnő, múltágos mosollyal szokta megjegezni: „Nó, vettek egy nyaralót, de mígsé használjátok. Rögtön elmegy a kedvem, ha a ti pusztaságotokra nézek.”
Türténk. De amikor végül nyugdíjba vonultam, a feleségem pedig hósszú szabadságot vét ki, elhatároztuk: elég a halogatásból, itt az idő, hogy rendet tegyünk a telekkén.
A ház viszonylag jó állapotban volt – a falakat újra kifestettük, az ablakokat kipucoltuk. A telek azonban szó szerint a szeméttől kellett felszántanunk: tucatnyi talicskát töltünk meg száraz ággal, rothadó levéllel, rozsdás védőkkel és egyéb holmival. Keményen megdolgoztunk érte. És tudjátok? Egy álom ébredt bennem. Nem csak rendet akartam, hanem szépséget is teremteni.
„Mi lenne – mondta a feleségem –, ha viragút ülteténk az ösvény mentén és a déli fal mellé? Képzeld el, milyen gyönyörű lesz rájuk nézni a verandáról!”
A gondolat varázslatosnak tűnt. Elmentünk a viragnévelőbe, kiválasztottunk néhány fiatal viragút, szeretettel ültettük el őket. Aggódtam, hogy mégsé fogadnák el a foldet, hiszen soha nem foglalkoztam még viragokkal. De mintha varázs útján ment volna minden. A viragúk meghonosodtak, növekedni kezdtek, majd rágytak a viragokra.
Egyre gyalrabban jártam ki a nyaralóba, majd nyár elején végleg ki is költöztem oda. És sok év után először igazán boldognak éreztem magam. Csend, természet, szeretett tevekénység. Szemét nem tudtam levenni a zöldellő bozontokról, a dagadó rágyákról. Minden tökéletesen alakult… amíg a viragúimat észre nem vette Bori Néni.
Váratlanul benyitott – sok év után először. Bejött, körbenézett, és elmosolyodott:
„Nó, végre rendet tettek a telekre. Már fajt ránézni azelőtt.”
„Igen, végre több időnk van,” – válaszoltam tartózkodóan.
„Ezek meg mik?” – mutatott a bokrokra.
„Viragúk,” – mondtam búszkén.
„Szedd ki. Azonnal.” – järt a hideg paráncs.
Megdöbbentem. Először arra gondoltam, hogy léhet, megszegtem valami szabályt – rossz fájtát ültettem, vagy rossz helyre. De sokkal egyszerűbb volt az igazság.
„Nékem, egyébként, allergiám van a viragúkra,” – jelentette ki Bori Néni. „Törölgöm tőlük az orrom, csíp a szemem. Te meg mit akarsz, hogy nyomorogjak?”
„Bocsánat, de ez az én telkem. Nem kényszerítem, hogy bejöjjön.”
„És a levegő? A viragpor? Gondolod, az betartárja a határokat? Mindig idejön hozzám. Nem akarok szenvedni a te viragaid miatt!”
„De ez az én foldem. Nem zavarok senkit.”
„Dehogynem!” – emelte fel a hangját. „Szedd ki. Különben jeléntést teszek. És nem egyet!”
Nagy balhé lett belőle. Kirohant, becsapta a kápuját. Én pedig a viragúim közétt maradtam – zavartan, mérgesen. Ennyi erőfeszítést beleföltem, a lelkem is beletettem, és most ki kell szednem mindet?
Nem. Nem hajlandó megtenni. Az én telkem, az én viragaim. Nem mergezem senkit. Igen, egy kicsit rosszul érzem magam – mi van, ha tényleg allergiája van? De vajon kötelező lénne, hogy leromboljam a múnkámat, csak mert a szomszédnőmnek nem jó? Holnap más zavarni fogja a pétunija, holnapután meg a nyírfa?
Néha azt gondolom, egyszerűen elviselhetetlen neki a mások öröme. Hallgatólagosan türték a mérgezett megjegyzéseit, de most, hogy a telek szép lett – nyomasztani kezd. Irigység? Nem tudom. De egy döntést meghoztam: a viragúim maradnak. És ha kényszerül rá, hajlandó vagyok érte harcolni. Mert ez nem csak egyszerű virag. Ez jele annak, hogy végre megtaláltam magam. És nem engedem, hogy elvegyék tőlem.
