Béla munkáslegényt olyan szavakkal fogadta, amikre nem büszke. Erzsi néni, a felesége, Zsófi nagymamája volt, aki minden mozdulatával és szavával ki nem állhatta a vejét. Semmi sem tetszett benne: se a farmernadrágos, pólós öltözködése, de főleg nem a munkája. Fodrász volt, vagy ahogy ő mondta, „borbély”.
– Egy igazi férfinak igazi férfimunka kellene! Mint a te nagyapádnak. Félt életét a gyárban töltötte lakatosként, aztán pártmunka miatt emelték elő. De ez itt? Csak röhögni lehet. Egész nap hajat vág. Női munka, ennyi. És ő is olyan, mintha nő lenne – mondogatta Zsófinak.
Állát botjára támasztva felkiáltott: – Zsófi, jött a te kincsed!
A felesége kirohant, kötényt lekapva, és gyorsan megcsókolta.
– Pfuj, nyálaság – köpött egyet Erzsi néni. – Éhes vagyok, mikor lesz vacsora?
Zsófi kézrázással válaszolt: – Béla most mos kezet, aztán asztalhoz ülünk.
A nagymama összeráncolta a homlokát: – De épp előbb kérdeztem, és azt mondtad, még fél óra, mire kész lesz!
Zsófi hebegve válaszolt: – Hát, valahogy gyorsabban sikerült…
Erzsi néni felordított: – Szóval csak a kedvenc vőlegényed miatt nem ültem asztalhoz?!
Zsófi vállat vont és besurrant a konyhába, a nagymama meg utána. – Állj meg, cseles vagy! – kiáltott, majd egy perc múlva hangos nevetés hallatszott.
Béla, kezet mosva, már előre érezte az unalmas estét. Vacsora után régi magyar filmeket néznének DVD-n, mert Erzsi néni a modern mozit semmibe vette. „Mindent túlzásba visznek” – mondogatta. Zsófi és Béla pedig szenvedett, hogy újra és újra ugyanazt a háborús filmet nézzék, ráadásul a nagymama kommentárjaival. Kilenckor pedig leoltották a villanyt, és alvás következett.
Béla sokszor kérte Zsófit, hogy költözzenek külön albérletbe, de ő könyörgött: – Kérlek, türelem! Nem hagyhatom el nagymamát. Tudod, csak a külsőségek miatt kemény, de már nincs ereje. Ráadásul ő nem hagyott el engem, amikor az anyám otthagyott a kórházban.
És Béla, aki ismerte felesége történetét, visszavonult. Ő faluról jött, ahol a családi kötelékek nem üres szavak. Amíg városban megalapozta magát, minden rokona támogatta. Most ő segített nekik: pénzzel a szüleinek, munkával a rokonoknak – épített szaunát, pajtát állított.
– Már megmostad magad, vagy mi? – kiáltott oda Erzsi néni. – Csak nehogy ellopják a vizet!
Béla kijött a fürdőszobából és leült az asztalhoz. Zsófi kitűnően főzött – bár dolgozott, mindig változatos volt az étkezés.
A nagymama eltorzította a száját: – Te nem tőlem örökölted ezt. Mindig a konyhában töltenél időt. Én zacskós levest, pékségből vett húsgombócot ettetem a családommal, és senki nem panaszkodott. Nekem fontosabb dolgaim voltak: párttagság, szakszervezeti munka, mindig benne voltam valamiben. – Közben azonban jóízűen falatozott unokája főztjéből.
Ma sem volt más a vacsora. – Hogy ment ma a munka? – kérdezte Zsófi.
Béla épp válaszolna, de Erzsi néni közbevágott: – Mi közöd hozzá? Nem nehéz munkája van. Csak nyes, vág, kész. Mi olyan ezen? Inkább legyen kint takarító, azt kérdezném. Hallgassátok inkább a Kovács János bátyám történetét! Tizenöt évesen ment el gyári munkásnak…
Béla szeme forgott. Kezdődött. Ezt a tanulságos történetet már minden este hallgatta más változatban. Mindez csak azért, hogy éreztesse vele: nem elég férfias.
Pedig nem az ő hibája. Tíz éves volt, amikor az anyja a szőnyegre tett egy csomó tüskét, és a haja összekuszáltodott. Ahogy próbálta kiszedegetni, dühösen mondta: – Bélám, amíg apád nem látja, vágd le ezt a gubancot!
Béla még mindig emlékszik az érzésre, amikor a kézbe vette az ollót. Félt, de valami örömteli izgalom is elöntötte. Egyenetlenül vágta le a haját, aztán bátortalanul kérdezte: – Szabad még egy kicsit igazítanom?
Az anyja legyintett: – Nyugodtan. Úgyis észreveszi az apád. Én meg úgyis kendőt hordok, talán nem szégyenít meg.
Béla pedig ösztönösen megformázta a haját – később megtanulta, hogy ezt hívják hosszú kaszA kis családi békességből azonban hamarosan újabb próbatételek születtek, mert az élet mindig megmutatja, hogy az igazi szeretet mellett minden nehézség eltörpül.







