Sosem tudtam volna elképzelni, hogy a feleségem elhagyja a gyerekeit egy új házasságért.
Az egyik céges bulin ismerkedtem meg Katival, amelyen az új munkahelyem révén vettem részt. Különböző osztályokon dolgoztunk, így alig tudtam róla valamit. Azonnal magával ragadott — magas, karcsú, finom mosollyal, amiről nem tudtam levenni a szemem. Az egész estét együtt töltöttük: táncoltunk, nevettünk, és mindenféléről beszélgettünk. A buli után hívtam egy taxit, és hazakísértem őt a Budapest egyik lakónegyedébe. Másnap szinte szárnyaltam a munkahelyemre, annyira szerettem volna újra látni.
Útközben beugrottam egy virágboltba, vettem egy csokor rózsát és egy doboz kedvenc bonbonját. Kati ragyogó mosollyal fogadott, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Több mint harmincévesek voltunk, így nem húztuk sokáig a dolgokat — elég idősek voltunk a hosszas udvarlásokhoz. Felajánlottam, hogy költözzön hozzám, ő pedig habozás nélkül igent mondott. Az életünk valóságos mesének tűnt vele: Kati remek háziasszonynak bizonyult, vidám és lendületes volt. Semmi gond, semmi felhő nem árnyékolta boldogságunkat.
Úgy éreztem, ideje előrelépni. Vettem egy kis gyémántgyűrűt, térdre ereszkedtem és megkértem a kezét. Igen-t mondott, és belevetettük magunkat az esküvői előkészületekbe. De amikor a vendéglistához értünk, furcsa dolog tűnt fel: Katinak alig voltak rokonai. Elmagyarázta, hogy csak távoli rokonai vannak, akikkel már rég elvesztette a kapcsolatot. Vállat vontam — mindenkinek megvan a maga családi története.
Az esküvő előestéjén a barátnőivel elment szépségszalonba a nagy napra készülődni. Otthon felejtette a telefonját az asztalon. Felkaptam, hogy elviszem neki, hisz tudtam a szalon címét. De amint beültem a kocsiba, megszólalt a telefon. A kijelzőn „Anya” felirat jelent meg. Tétováztam, majd felvettem, hátha sürgős. Egy fáradt, remegős női hang szólt bele. Rögtön vádaskodni kezdett: „Kati lelkiismeret nélkül hagyta ránk, öregekre a gyerekeket, pénzt nem küld, és most már teljesen eltűnt! Betegeskednek, gyógyszerre nincs pénzünk, hogy gyógyítsuk őket?”
Beleborzongtam, kezem eljegesedett, bemutatkoztam. „Mi történt?” — kérdeztem, az igazság pedig jéghideg vízként ömlött rám. Kiderült, hogy Katának van két gyereke, akiket a szüleire hagyott egy vidéki településen Budapest mellett, hogy a fővárosban keressen „jobb életet”. Először küldött pénzt, de aztán abbahagyta. Az öregek kis nyugdíjukból kell, hogy eltartsák őket, miközben a gyerekek nőnek — ruha, étel, orvosi ellátás kell nekik. Kértem egy bankszámlaszámot és amennyit tudtam, utaltam gyógyszerekre és élelmiszerre. Ezután hazavezettem. A szépségszalon elmaradt mögöttem, ahogy az illúzióim is.
Otthon összepakoltam a holmijait bőröndbe — gondosan, de kemény szívvel. Amikor visszatért — ápoltan, új frizurával és ragyogó manikűrrel —, szó nélkül átnyújtottam neki a csomagjait. Meglepődött, kérdezgetni kezdett, mi történt. Odadobtam neki a telefont, egy szót se szóltam. Tágra nyíltak a szemei — mindent megértett. Magyarázni kezdett, mentegetőzött, de a hangja üres zaj volt a semmiben. Nem akartam hallgatni. Anyja hívása után meghalt számomra, mint nő és mint ember.
Lehet hazudni, manipulálni egy férfit — nem vagyunk mind szentek. De a gyerekeit az idős szülőkre hagyni, megfeledkezni róluk, nem segíteni, majd nekem hazudni arról, hogy nincsen családja? Ez felfoghatatlan volt számomra. Előttem állt — gyönyörű, de üres, mint egy kiégett héj. Abban a pillanatban láttam meg a valódi énjét — és az elviselhetetlen volt.
Az esküvő nem valósult meg. Minden kapcsolatot megszakítottam vele, kitöröltem az életemből, mint egy rémálmot. De a kérdések megmaradtak. Mit gondoltok, meg lehet érteni Katit? Lehet egy olyan nő hűséges feleség, aki elárulja a legközelebbi hozzátartozóit? Lehet hinni a szeretetéről szóló szavainak, azoknak az esküinek, hogy velem minden másképp lesz? A jövőbe tekintek, és nem látok mást, csak az árnyait a hazugságainak. Talán túl szigorú vagyok, de számomra egy anya, aki elhagyja a gyerekeit egy új életért, nem nő, hanem kísértet, akit soha többé nem akarok látni magam mellett.
