Gábor találkozott volt feleségével, és a féltékenységtől az arca halványzöld árnyalatot öltött. Erőteljesen bevágta a hűtő ajtaját, amitől minden benne levő megremegett. Az egyik ajtón lévő mágnes levált és a padlóra hullott.
Réka szemben állt vele, sápadtan, ökölbe szorított kézzel.
– Hát most jobb lett? – kérdezte kifújva a levegőt, és felemelte a fejét.
– Már a könyökömön jössz ki – szólalt meg Gábor remegő hangon, habár próbált nyugodtan beszélni. – Miféle élet ez? Se öröm, se jövő.
– Szóval mindig én vagyok a hibás? – mosolygott keserűen Réka. – Persze, semmi sem olyan, mint a te álmaidban.
Gábor mondani akart valamit, de csak legyintett. Kinyitott egy üveg ásványvizet, és belekortyolt, mielőtt az asztalra tette volna.
– Gábor, ne hallgass – mondta Réka remegő hangon. – Mondd el végre, mi zavar?
– Mit is mondjak? – vicsorgott rá. – Elegem van az egészből. Fene egye meg!
Néhány másodpercig csendben nézték egymást. Végül Réka mélyen sóhajtott, és a fürdőszoba felé indult. Gábor nehézkesen lehuppant a kanapéra. A fürdőszobából hallatszott a víz csobogása – valószínűleg azért engedte meg Réka a csapot, hogy elnyomja a saját sírását. De őt ez már nem érdekelte.
Hétköznapi élet
Három éve házasodtak össze. Eleinte Réka szüleitől kapott lakásában éltek, majd elköltöztek egy vidéki házba, a lakást pedig a lányuk nevére írták. Egy tágas, de régen felújított lakásban éltek, ahol a bútorok még a szocialista időket idézték.
Kezdetben Gábor elégedett volt: belváros, munkahely közelsége. De idővel mindez kezdte bosszantani. Rékának tetszett a „családi erődítménye” a barna tapétákkal és a régi, örökségként kapott tálalószekrénnyel. Gábor számára ez a stagnálást jelentette.
– Réka, mond meg őszintén – ismételgette. – Nem akarod kicserélni ezt a ronda sárga linóleumot? Felújítani a lakást, modernizálni?
– Gábor, most nincs pénzünk a felújításra – válaszolta higgadtan. – Én is álmodozom változásról, de várjuk meg a jutalmat.
– Várni?! Ez a filozófiád – tűrni és várni!
Gábor gyakran emlékezett arra, hogyan szeretett bele Rékába. Akkor még egyszerű egyetemista volt, aki őszinte kék szemével és gyengéd mosolyával elbűvölte. Azt mondta a barátainak: „Ez egy bimbó, ami még kinyílik.” De most úgy tűnt, a virág sosem nyílt ki, csupán elhervadt.
Réka nem érezte magát jelentéktelennek. Úgy élt, ahogyan jónak látta, örült az apró dolgoknak – egy csésze mentateának, egy új szalvétának, egy nyugodt estén a könyvvel. Gábor ezt stagnálásnak és rutinnak látta.
Nem siettek a válással – Gábor nem akart visszaköltözni a szüleihez, és egyelőre külön élni sem tudtak. Réka anyja, Irén mindig a menyének adott igazat:
– Fiam, Réka jó lány. Örülj, hogy van hol laknod.
– Anya, te nem értesz semmit! – bosszankodott Gábor.
Az apja csak legyintett:
– Ő majd megoldja.
Otthon Gábor egyre közömbösebb lett: „Ő olyan, mint egy árnyék, mint egy szürke fantom…”, gondolta. Egy veszekedés alkalmával így kiáltott fel:
– Gyönyörű virágot láttam benned! És most? Egy befagyott bimbóval élek együtt…
Réka sok hónap után először tört ki sírva.
És azon a napon, amikor minden végleg szétesett, Gábor halkan mondta:
– Réka, belefáradtam.
– Mibe? – kérdezte.
– Ebbe az életbe, a végtelen rutinba.
Réka fogta a táskáját, és elment. Gábor remélte, hogy visszajön és kéri, hogy maradjon, de Réka nyugodtan távozott:
– Talán tényleg jobb lesz külön. Költözz el.
Gábor kiakadt:
– Nem megyek!
– Ez a szüleim lakása – mondta hidegen Réka. – És nem akarok tovább együtt élni valakivel, akinek csak teher vagyok.
Gábornak nem maradt más választása – elköltözött. Néhány hét múlva hivatalosan is elváltak.
A találkozás, ami mindent megváltoztatott
Három év telt el. Gábor még mindig a szüleinél élt, próbálta elkezdeni az új életét, de a szerencse nem sietett mellé. A munka kevés pénzt hozott, és csak apró örömöket talált.
Egy tavaszi estén, az utcán sétálva, egy kávézó mellett haladt el, és az ablakon bepillantva meglepődve torpant meg. Az ajtóban Réka állt.
De ez nem az a Réka volt, akire emlékezett. Egy magabiztos nő állt előtte, rendezett frizurával, elegáns kabátban és autókulccsal a kezében.
– Réka? – mondta meglepetten Gábor.
Ő megfordult, felismerte őt, és elmosolyodott.
– Gábor? Szia! Hogy vagy?
– Hát… jól – motyogta, és nem tudta levenni róla a szemét.
– Nálad minden rendben? – kérdezte nyugodtan.
– Úgy tűnik, nálad még jobban… Munka, mint mindig?
– Nem, megnyitottam a saját virágstúdiómat. Félelmetes volt, de… volt valaki, aki támogatott.
– Ki az?
A kávézóból egy magas férfi lépett ki drága kabátban, és gyengéden átkarolta Rékát:
– Kedvesem, szabad az asztal, menjünk?
– Gábor, ismerkedj meg Tamással – mondta Réka hozzá fordulva. – Örülünk, hogy találkoztunk veled.
– Örülök neked – mondta Gábor halk hangon, belül pedig kemény irigységet érzett.
– Köszönöm – válaszolta nyugodtan Réka.
Tamás bólintott, és együtt bementek a kávézóba, Gábort a hideg járdán hagyva.
Valaha ő mondta: „Befagyott bimbóval élek együtt.” De a bimbó végül kivirágzott. Csak nem mellette.
