Ön nálunk nem szükséges
Csilla szomorúan érkezett munkába, mivel előző nap elvált a férjétől. A kollégái értesültek a történtekről, és látva, hogy mennyire el van keseredve, igyekeztek felvidítani őt:
– Csillukám, ugyan mi történt, hogy elváltál a férjedtől? Nem te vagy az első, és nem is az utolsó. Erős nő vagy, képes vagy felnevelni a fiaidat. A férjed még meg fogja bánni. Ne ess kétségbe – mondta Kata, aki maga is öt éve elvált.
– Katának igaza van – tette hozzá Lilla – A férfiak megérzik, ha a feleség a válás után összetörik és örülnek neki, mintha nélküle teljesen elveszett lennél. De ha látják, hogy jól nézel ki és boldog vagy, akkor meg bosszankodnak. Látva, hogy nélküle is jó az élet. Szóval Csilla, tarts ki és minden rendben lesz!
Csilla egyetértett a kolléganőivel, de a szíve mélyén így gondolkodott:
– Könnyű nekik kívülről tanácsot adni, de nekem a két fiúval egy fizetésből kell megélni, ráadásul nagyon szeretik az apjukat. Valahogy meg kell szokni ezt a helyzetet.
Csilla tíz év házasság után vált el a férjétől. Egy nap András hazajött a munkából, és közölte vele:
– Elmegyek egy másik nőhöz, nincs már közöttünk család, és nem szeretlek. Valami megváltozott bennem, elment a szerelem.
– Biztosan találtál valami fiatalabbat, ezért vonzódsz hozzá, ugyanolyan vagy, mint a többi férfi…
– Nem, nem valami fiatalhoz, hanem egy kétgyermekes nőhöz költözöm.
– Hát persze, a saját gyerekeidet elhagyod, másokét meg felneveled. Menj csak, de ne várd, hogy visszafogadlak. Nem fogok megbocsátani – mondta nyugodt hangon, de gondolta közben, nem látod majd a könnyeimet, áruló.
A könnyek csak azután jöttek, hogy becsukódott az ajtó mögötte. Csilla, miután kicsit megnyugodott, így gondolkodott:
– Hogy lehet ez? A férjem elment egy kétgyermekes nőhöz, akit szintén otthagyott a férje egy másik nőért. Hihetetlen, mennyire hasonló helyzetben vagyunk mindannyian. Az a nő tudnia kellett volna, milyen nehéz egyedül maradni két gyermekkel. Mégsem állította meg semmi. Miért akarta szétrombolni egy másik családját? Nem volt elég szabad férfi? Most meg egy környéken élünk, és a gyerekek gyakran találkoznak Andrással.
Csilla nem engedhette meg magának, hogy saját magára fordítsa az időt, a fiait kellett gondoznia. A gyerekeik apja mióta elment, egyszer sem keresett fordult feléjük. Csilla nem tudta, mit mondjon a gyermekeinek. Egyszer találkoztak vele az utcán, odaszöktek hozzá:
– Apa, apa – és este várták haza. Aznap este Csilla hosszasan beszélgetett velük, igyekezett elterelni figyelmüket az apjukról, de ők csak várták őt. Csillának végül elfogyott a türelme, és másnap felhívta a volt férjét:
– Talán meglátogathatnád a gyerekeket, vagy sétálhatnál velük. Ha nem akarsz engem látni, elengedem őket hozzád. Veled váltam el, nem a gyerekeiddel. Utána is találkozhatsz velük az iskola után, hiszen a gyerekek nem tehetnek arról, hogy találtál valakit másvalakit más pozíciójára. De András türelmesen végighallgatta, majd anélkül, hogy válaszolt volna, letette a telefont. Csilla akkor értette meg véglegesen, hogy a gyerekek nem kellenek neki. Elillant az idő, és a gyerekek megbékéltek az apjuk hiányával. Már nem is emlékeztek rá, és ha találkoztak vele az utcán, elmentek mellette.
Csilla igyekezett minél jobban lekötni a gyerekeket. Ha szabadnapja volt, elment velük a parkba, moziba, vásárba. Hideg napokon otthon maradtak, és ha látta, hogy a fiúk valamiért szomorúak, feladatokat adott nekik. Sütöttek együtt, és készített nekik tésztát:
– Csináljatok, amit csak akartok, amit csak kitaláltok!
A fiúk igyekeztek, különféle figurákat formáztak, majd amikor kisültek, keresték a saját “remekműveiket”, és örömmel fogyasztották el. Csillának nehéz volt, a gyerekek miatt volt szomorú. De élni kellett, és fel kellett nevelni a fiait. Az iskolában szerencsére nem volt gond velük, jól tanultak, és a tanárok mindig dicsérték őket az összejöveteleken.
Egy téli napon Csilla igyekezett haza a munkából, és nem messze az otthonától elcsúszott, elesett. Akkor egy úriember ugrott oda hozzá, és felsegítette. Látta, hogy egy kocsiból szállt ki. A bevásárlószatyor nem szakadt ki, csak távolabb csúszott. Ő felkapta, és Csilla kezébe nyomta.
– Jó estét – mondta barátságosan.
– Nem igazán jó, mivel elestem – válaszolta elégedetlenül Csilla, majd udvariasan helyreigazítva magát hozzáfűzte: – Üdvözlöm és köszönöm.
Az úr, mint aki megérzi, hogy Csillának fáj a lába, látva, hogy grimaszol, és a térdét dörzsölgeti:
– Segítsek esetleg? Mi történt a lábával?
– Nem tudom, úgy tűnik nincs törés. Kicsit fáj, de csak az ütés miatt.
– Esetleg elvihetem, – folytatta az úr –, ne szabadkozzon, és ne féljen tőlem. A nevem Bence. Véletlenül vagyok a közelben, vagy talán nem is véletlenül, talán megéreztem, hogy itt el fog esni – próbált viccelődni.
Csilla kicsit elmosolyodott:
– Köszönöm, de ott van a házam, itt lakom, szóval hazasántikálok. Ne aggódjon, Bence vagyok. Viszlát.
Csilla kicsit bicegve ment haza, és Bence utánanézett, amíg el nem tűnt a lépcsőházban.
Két nap múlva Csilla visszafelé tartott a munkából és ismét meglátta Bencét. Az lépcsőházához közel állt egy csokorral és mosollyal.
– Ma remélem már szép estét kívánhatok, Csilla?
– Szép estét. Ma szép az este – mosolygott Csilla vissza.
– Akkor ez a tiéd, – átnyújtotta neki a csokrot.
– Köszönöm szépen, de mi az alkalom?
– Semmi különösebb, csak úgy a hangulatért. Hiányoztál, és gondoltam, megvárom, szükségeden velem segítsen szorulnál, így döntöttem, hogy találkozom veled.
– Köszönöm, de mint látod ma nincs semmi baj, remélhetőleg nem ez lesz az új szokásom – mondta nevetve Csilla.
Szóról szóra beszélgetés alakult ki köztük, majd Bence meghívta őt egy kávézóba.
– Ma nem lehet, Bence. A fiaim otthon vannak, és nem tudják, hogy késhetek. Vigyük át máskorra, két fiam van, csak hogy tudd… tehát gondold át…
– Jó, vigyük át holnapra. Megvárlak a munka után. Hol dolgozol? És szólj a srácoknak, hogy késni fogsz, megértem… nekem is volt két fiam…
Másnap a kávézóban Bence beszélt magáról.
– Családom volt, feleség, két fiú. A feleségem a fiaimmal elment a vidéki házunkba a hétvégén, de én nem tudtam menni, nagyon sokáig dolgoztam akkoriban, be kellett fejeznem egy projektet. A feleségem és a fiaim hazafelé tartva a szomszéd autójával, ami ott, vidéken lakott anyámhoz közel, kicsúszott az útról, hóvihar volt, csúszós útviszonyok, és nekicsapódtak egy kamionnak. Az egész családom elveszett. Hat év telt el azóta. Egyedül élek – zárta szomorúan Bence.
– Nagyon sajnálom, hogy az egész családodat egyszerre elveszítetted. Őszintén együtt érzek veled. Bocsáss meg, hogy emlékeztettem rá.
– Már megszoktam mindent. Az első három év volt nehéz, nem tudtam, mit kezdjek magammal, de most már csak arra vágyom, hogy újra boldog családom legyen. De nagyon nehéz találni valakit.
– Azt hittem, az én történetem szomorú, mert a férjem elment egy másik nőhöz, amit átéltél, nehéz lehet.
Csilla át tudta érezni Bence helyzetét, mintha maga is átélte volna az általa átélt veszteséget, és azt gondolta magában: „Istenem, tartsd meg szeretteidet biztonságban és egészségben!”
Néhány találkozás után Bence megértette, hogy Csilla és fiai segíthetnek neki, hogy újra boldog családja legyen. Csilla fiai kedvelték Bencét, este köréje gyűltek, és ő alig tudott beszélgetni Csillával, mert a fiúk minden figyelmét lekötötték. De ez Bencének is tetszett, és Csillának is. Ő meghatottan figyelte, ahogy a gyerekek vágyták a férfi társaságát, és örömmel osztották meg vele híreiket és élményeiket.
Eljött az idő, amikor Bence megkérte Csillát, hogy legyen a felesége. Őszintén szólva, Csilla ezt már várta, mert nem tudott már Bence nélkül élni.
– Természetesen, drágám, örömmel leszek a feleséged – mondta boldogan, és Bence örömében sugárzott.
Ahogy múltak az idők, megszokottá vált a közös élet, ami csak azért volt nehéz, mert Csilla nem tudott gyereket szülni. De a férje úgy gondozta Csilla fiait, mintha a sajátjai lettek volna.
A kollégáinak mesélte:
– Olyan érzésem van, mintha mindig is együtt éltünk volna. Mintha az első férjem sosem lett volna, néha még azt hiszem, mintha a fiúk Bencétől lennének.
Évekkel később a volt férj hívta fel. Tudtánál volt, hogy Csilla újraházasodott, másik családja van, többször látta őket együtt Bencével. Látta, hogy Csilla boldog és elégedett, sugárzott boldogságában.
Felvette a telefont, a volt férje azt javasolta, hogy kezdjék újra. Csilla felnevetett, és azt mondta:
– Most, hogy megszabadultam minden bánattól, és a gyerekek miatt a szívem megnyugodott, felesleges lenne újrakezdeni. Boldog vagyok Bencével, és igazi családunk van. Annyira megszoktuk nélküled, hogy már nem is emlékezünk rád. A gyerekek Kirilt hívják apának, mert kiérdemelte a szeretetüket. Nem kellesz nekünk! Számunkra már nem vagy senki, kérlek, ne telefonálj!
– De nem vagyok jól nélkül rápne és… – kezdett mondani András.
– De mi így is jól vagyunk, búcsú!
Talán, ha évekkel ezelőtt jelentkezett volna, örült volna Csilla a hívásnak, de már nem. Eszébe jutott, amit a kolléganők mondtak neki, hogy ha a volt feleség boldog és jól van nélküle, annak nem tudnak örülni.
