A történet, amit a nagymamám mesélt el nekem, meglehetősen különleges. Már két éve dolgoztam külföldön, és amikor visszatértem Magyarországra, az első dolgom volt meglátogatni a szeretett nagymamámat a faluban.
Néhány napja már a faluban tartózkodtam, amikor észrevettem, hogy még nem láttam Nagy Marit, a nagymamám szomszédját. Mindig is kedveltem ezt a szorgalmas asszonyt. Nagy munkabírású volt.
– Nagyi, mi van Nagy Marival? Egy hete itt vagyok, de még nem láttam. Valami történt vele? – kérdeztem aggódva.
A nagymamám meglepve nézett rám:
– Ó, hát ő már több mint egy éve egy idősek otthonában él, – mondta, majd gyorsan hozzátette, – Ó, hát te erről nem tudsz! Hallgasd csak meg.
A nagymamám elmesélte a történetet. Ahogy említettem, Nagy Mari soha nem pihent. Mindig tett-vett, a kertben dolgozott, a gyümölcsöket és zöldségeket piacra vitte, és minden fillért, amit keresett, egy régi cukorkás dobozban gyűjtött.
Nem magának tartogatta, hiszen neki nem volt sokra szüksége. Minden pénzét az egyetlen fia, a menyéhez és az unokájához gyűjtötte. A fia, Laci, feleségével, Zsuzsival három óra autóútra a városban éltek, és azzal látogatták az édesanyját, hogy elhozzák a falusi terményeket.
Az évek során Mari néni lassan gyengült, egyre betegebb lett. A látása is megromlott, ezért megijedt. Felhívta a fiát, hogy városi orvosok vizsgálják meg. Laci el is ment érte, és átvitte magához.
Zsuzsi nem volt túl lelkes az anyós látogatásától, de udvarias maradt. Laci javasolta, hogy anyját teljeskörűen vizsgáltassák ki az orvosokkal. Az orvosi vizit után késő lett volna visszaindulni a faluba. Ez után Zsuzsi már nem rejtette el csalódottságát, amikor megtudta, hogy Mari néni náluk tölti az éjszakát.
Egy idősebb szomszéd meglátogatta őket, és boldog volt, hogy látja a vendéget.
– Mari néni! Olyan régen járt már errefelé. Holnap mennek is már? Jöjjön át hozzám, igyunk egy teát.
Mikor visszatért a konyhába, Laci megszólította a feleségét.
– Zsuzsi, tudod, anyu már nagyon gyenge. Az orvosok teljes vizsgálatot javasoltak, és a lába is alig bírja.
– Ugyan, nem futkározhat, már idős! Mit akarsz ezzel? – mondta Zsuzsi.
– Arra gondoltam, hogy hozzánk költözhetne – kezdte lassan Laci.
– Te teljesen megőrültél? Ez a lakás nem idősek otthona, Laci.
– Legalább megvan hol lakni, – mutatta ki Zsuzsi.
Mari néni megjelent az ajtóban, és megszólalt:
– Csak a szemüvegemért jöttem, elfelejtettem mondani, hogy egy hónap múlva költözöm az idősek otthonába. Segíthetnél a költözésben.
Laci nem tudott megszólalni, de Zsuzsi így szólt:
– Persze, segítünk. Jó döntés volt, hogy beköltözik az otthonba, ott biztosan jobb.
Az otthon, ahova Laci feleségével elvitték Mari nénit, vegyes érzelmeket váltott ki belőle. Kedves, gondoskodó személyzet volt ott, de az épület nagyon leromlott állapotban volt.
Mari néni szobája kicsi és nyirkos volt. De ő nem szólt semmit, Laci pedig megígérte, hogy majd rendbe hozatja.
Laci fél év múlva jött csak vissza, mikor Zsuzsi figyelmeztette, hogy el kéne dönteni, mi legyen a régi házzal.
Az otthon igazgatója kedvesen üdvözölte őket, Mari nénit meleg szavakkal említette:
– Nézzék meg a társalgót, amíg felmennek, lehet, hogy épp ott nézi a televíziót.
Zsuzsi elhűlve jegyezte meg:
– De szépen rendbe hozták itt! Új bútorok, televízió. Alapos munka volt ez.
– Mari néni pénzéből történt mindez, – mondta az igazgató. – Az ő pénzéből.
– Az ő pénzéből? – Laci elcsodálkozott.
– Az egész vagyonát erre fordította.
Mari néni mosolyogva hallgatta, mit mondanak a rokonai, majd csak ennyit mondott:
– Én eladtam, mi baj van abban? Itt boldog vagyok. Inkább örömöt hozok, mint hogy rosszindulatot keltsek, igaz, Zsuzsi?
Zsuzsi szégyenkezve nézett félre, és gyorsan távozott.
