– Juci, hová készülsz? – pillantott ki Judit a konyhából, ahogy törölgette a kezét a konyharuhába, és meglepetten nézett a férjére.
Juhász Jácint, egy negyvenöt éves férfi, aki egy nagy építőipari cégnél dolgozik menedzserként, elhatározta, hogy cselekedni fog. Amíg Judit a konyhában reggelit készített neki, összepakolta a bőröndjét. Most a tágas, barátságos lakás előszobájában állt.
Judit mindig korán felkelt, hogy reggelit készítsen és megetesse a családot. Úgy tartotta, hogy a jó és tápláló reggeli nemcsak az egészség záloga, de a sikeres nap kezdete is. Amíg a gyerekek kicsik voltak, mindig ő kelt fel elsőként, hogy megfőzze a családnak a reggelit. Három gyermekük volt, így Judit nem dolgozott, a gyerekek nevelésével foglalkozott. Jácint fizetése mindig is elegendőnek bizonyult, hogy kényelmes életet éljenek, anélkül, hogy Judit munkába álljon.
Jácint csendben maradt. Juditra nézett, akivel huszonöt éve élt együtt, és megértette, hogy helyesen döntött, ideje határozottan cselekedni.
Judit az utóbbi időben elhanyagolta magát, nem sugárzott már belőle az a tűz és derű, amely korábban vonzotta Jácintot. Már nem érdekelte őt nőként.
Jácintnak volt egy másik nő az életében, Nóri, egy fiatal, energikus barna, akivel a cége egyik kiküldetésén találkozott. Okos és szép nő volt, és gyorsan lenyűgözte Jácintot. Emellett bátor és határozott volt, ami szintén imponált neki, mivel ő maga is ilyen volt. Ezért most itt állt az előszobában a bőröndjével.
Ideje dönteni! Miért is kéne továbbra is egy olyan nővel élnie, akit már nem szeret, és miért költene rá a nehezen megkeresett pénzéből? A gyerekek már felnőttek, önállóan élnek. Dénes és Péter már dolgoznak, miután megszerezték a diplomájukat. Réka még ugyan főiskolás, de neki mindig szívesen segít. Így ez nem is jelent problémát.
De Judit… Miért kellene továbbra is az ő nyakán lógnia? Nóri is mindig ezt mondta: ideje lenne már elhagyni őt. És Jácint egyetértett, mert szerinte is helyes volt. Jácint keményen dolgozott, míg Judit otthon ült és az ő pénzét költötte.
– Rég el kellett volna hagynod. Milyen kényelmes élet neki, nem igaz? – mondta Nóri, miközben átölelte. – A lakást is el kellene osztani köztetek. Hadd éljen csak egy kislakásban, és keresni valót magának.
– Igen. Igazad van, Nóri. Köztünk már semmi sincs. Dönteni kell.
– Elutazol valahová, Jácint? – kérdezte meglepetten Judit. – Miért nem szóltál? Készítettem volna egy kis enni valót az útra. Nem szabad éhesen elindulni, főleg, hogy nem tudod, mikor tudsz legközelebb rendesen enni. Vagy üzleti útra mész?
– Te meg miért aggódsz mindig az evéssel? Butaság! Tudod jól, hogy bármely második sarkon tudsz ma már rendesen enni, akár reggelizni, ebédelni, vagy vacsorázni. Hadd világosítsalak fel. Jó ideje már lehetséges! Még hogy szendvicsek! Butaság! Úgy viselkedsz, mintha a világon semmi más nem létezne a konyhán kívül!
Jácint haragudott Juditra, mert úgy érezte, hogy nem tudja, hogyan kezdje el büszkén és határozottan azt mondani, hogy elhagyja őt, egy másik nőért.
– Történt valami? Miért vagy ilyen ideges, Jácint? – kérdezte Judit lágyan és kedvesen.
Judit tudta, hogy a férjének van valakije. És sejtette, hogy egyszer el fogja hagyni. Talán épp ma jött el ez a nap. Judit azonban bölcs nő volt. Ez egyrészt. Másrészt jól ismerte a férjét.
– Azért! Mert elhagylak, világos? Elegem van ebből az életből!
– Értem. És hová? – kérdezte Judit egyszerűen, mintha csak azt hallotta volna, hogy esik az eső odakint.
– Egy másik nőhöz. Ő igazán okos és gyönyörű! És soha nem lesz olyan, mint te, aki állandóan csak a konyhában tüsténkedik! Neki sok más érdekes és fontos dolga van.
– Olyan nőt találtál? Gratulálok, Jácint.
– Igen, miért? Nem vagyok méltó erre? – Jácint majdnem el se hitte, hogy ilyen könnyen megy ez a nem éppen könnyű beszélgetés számára.
– Te? Méltó vagy. Még többre is, Jácint.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte Jácint bizalmatlanul.
– Igen. Így gondolom. Ki ismerne jobban nálam? Sokat dolgozol, szépen keresel, okos vagy, és nem tagadhatom, hogy jóképű is!
– De megérted, hogy ezt a lakást is fel kell osztani? – mondta Jácint már enyhébben, szinte bocsánatot kérve.
– Megértem. És ez így igazságos. Teljesen támogatom a döntésedet. Fel fogjuk osztani a lakást, ahogy a törvény előírja – mosolygott Judit.
– Na, hát köszönöm a megértésedet. Őszintén szólva azt hittem, hogy botrányt csinálsz. De emberi módon viselkedtél. Jó döntés volt, hogy annak idején feleségül vettelek – mondta büszkén a férfi.
– Ugyan már… Miért is kéne botrányba keveredni? Ha már nem szeretjük egymást, akkor miért kéne tovább együtt élnünk? Nem mi vagyunk az elsők – folytatta Judit.
– Nos, ez jó, hogy így gondolod. Még egy kérdés… Talán kereshetnél valami munkát. Nem fogok neked pénzt adni, ugye érted? Jogilag idegenek leszünk. Vagy esetleg tartásdíjat kérsz? Szóval szólok, hogy el fogod veszíteni a pert. Munkaképes, egészséges nő vagy, Judit. Csak hosszú évekig otthon voltál.
– Otthon voltam? Tehát így látod? Szenvedélytelenül mondhatom, nem fogok veled vitatkozni. De a munkát nem keresek. Nincs rá szükségem.
– Hogyhogy? Miért? Miből fogsz élni? Vagy azt reméled, hogy a gyerekeid támogatni fognak? Hiszen ők csak most kezdték a munkát, maguknak se elég.
– Nem fogok pénzt kérni tőlük, miért találgatnál? – méltatlankodott Judit. – Van egy másik lehetőségem.
– És mi az? Hadd halljam?
– Tényleg érdekel a magánéletem, miután elhagysz engem?
– Csak a szánalom és az aggódás miatt érdeklődöm. Végül is sok közös van bennünk, például a gyerekek.
– Újra férjhez megyek. A férjem fog eltartani – jelentette ki Judit, és várta Jácint reakcióját.
– Férjhez mész? Hogy érted ezt? – lepődött meg a férj.
– Igen, hamarosan elvált, egyedülálló nő leszek. Így teljes jogom van újra férjhez menni.
– Már vannak jelentkezők? Vagy úgy gondolod, hogy egy megfelelő férfi megtalálása olyan, mintha csak a boltba mennél? Különösen a te korodban, Judit – nézett végig szkeptikusan a férj a felesége arcán és alakján. – Reálisan kellene értékelni az esélyeidet.
– Ne aggódj emiatt! Még csak nem is kell kételkedned! – jelentette ki magabiztosan Judit.
– Honnan ez a bizonyosság? – kérdezte Jácint, miközben kioldotta a szoros nyakkendőjét. És már észre sem vette, hogy a konyhába lépett, ahol felesége frissen sült palacsintáit kezdte el majszolni.
– Ne haragudj, Jácint, de őszintén kell beszélnem veled. Ahogy mondani szokás, őszinteség az őszinteségért.
– Nos, mondjad – Jácint már a második palacsintát falta. – Önts nekem egy kis teát is. Csak nem akarom itt megfulladni…
– Mióta gyanítom, hogy el akarsz hagyni engem – öntött neki teát Judit, mintha csak véletlenül jegyezte volna meg.
– Tényleg? Miért feltételeztél ilyesmit? – kérdezte a férj meglepetten.
– Hagy legyen ez az én női titkom. Úgy gondoltam… mi vár rám, ha így alakul? És úgy döntöttem, hogy lépni fogok.
– Lépni? – Jácint meglepődött, olyannyira, hogy abbahagyta a rágást.
– Pontosan. Regisztráltam egy társkereső oldalon. És tudod, mennyire meglepett az érdeklődő férfiak száma.
– Tényleg? Miért kezdtél ilyesmibe? Nem gondoltam, hogy ilyen mozgékony vagy – mondta Jácint savanyúan.
– Nos, hiszen most már mindkettőnknek külön utakon kell járnia. Úgy döntöttem, hogy elkezdem a jelöltek keresését. Ez nem egyszerű feladat, mint tudod, és nem is rövid. Nem lehet hibázni, hogy ne hagyjon el egyszer egy fiatal és pimasz nő miatt. De ezt te is tisztában vagy vele, hogy miért mesélek neked.
– Már vannak jelöltek? Vagy csak reménykedsz?
– Igen, természetesen! Szép számmal! – mosolygott Judit egyszerre lágyan és ravaszul.
– Tényleg? Mivel vonzotta őket? – kérdezte Jácint cinikusan.
– Tudod, hogy velem egykorú nők a legnépszerűbbek most az oldalon. Egyszerűen kapkodnak utánunk az érett férfiak. A fiatalok szeszélyesek, állandóan valami új, különleges kell nekik. Mi már megnyugodtunk, háziasok, barátságosak vagyunk, tudjuk, mit akar a férfi.
– Ez badarság! A férfiakat mindig a fiatalabbak vonzzák – ellenkezett Jácint.
– Vonzanak, nem vitatom. De miután az életükbe belép egy fiatalabb, már más nőkre vágynak. És amikor megemlítettem, hogy jól főzök és van saját, független lakásom – hiszen megfogod osztani a lakást, ahogy mondtad, – nem volt hiány jelentkezőkből!
Jácint hallgatott. Gondolkodott azon, amit a felesége mondott. Kellemetlen volt belegondolni, hogy Judit élete jól alakulhat az ő távozása után. Valami megmoccant benne. Talán féltékenység? Csak ez hiányzott még.
– Hapasd magad! Azt hiszem, várnak már, Jácint. Nem szép dolog megváratni egy hölgyet. Tudod, nekem is készülnöm kell. Ma találkozom az első jelölttel. Még fel kell készülnöm. Már régóta kérlel, hogy találkozzunk. Ha már elindulsz, akkor miért is késlekednék, igaz?
– Tudod, eszembe jutott, hogy ma fontos találkozóm van a beszállítókkal. Itt hagyom a bőröndöt. Később elviszem. Este. Vagy holnap. És te se menj sehova. Néha nem is tisztelsz engem ebben. Már alig várom, hogy elmenjek, de te máris máshova rohansz. Késlekedj ezzel kicsit.
Jácint elment dolgozni. Egész nap kétségek gyötörték. Helyesen dönt-e, nem vetik-e meg érte a gyerekei, nem fogja-e keserves bánat megbánni a döntését? Kérdések kínozták, és ellehetetlenítették, hogy tisztán lásson.
Jácint jövőképe más volt. Elhagyja Juditot, de ha Nórinál valami nem stimmel, mindig visszatérhet Judithoz. Most azonban úgy tűnt, nem lesz hová visszatérnie. Juditnak egy másik férje lesz.
Késő délután érkezett meg Nóri hívása.
– Mi történt? Rád vártam reggel a holmival. Miért nem jöttél? Megnéztem nekünk egy lakást egy nagyon jó környéken. El kéne mennünk bútorboltba is, hogy véleményezd a hálószobabútorokat. És ki kell fizetnünk a bali utazást is. Emlékszel a Balira, cicám?
Nóri szünet nélkül fecsegett, még azt sem figyelte, válaszol-e Jácint.
– Nóri! Csendben maradnál egy pillanatra? – kiabált a férfi.
– Igen – szakította meg a szóáradatot.
– Mi van vacsorára ma nálatok? – kérdezett hirtelen semmiből Jácint.
– Vacsora? Semmi… – Nóri zavartan válaszolt. – Diétázom, mint te is. Megbeszéltük. De ha akarsz, rendelhetünk valamit az étteremből…
Nóri tovább beszélt, de Jácint már nem figyelt. Tudta, hogy otthon tartalmas vacsora és szép nyugodt este vár rá. És Balira sem különösebben vágyott. Nem lesz kész arra, hogy valaki más hívja Juditot a feleségének. Ez nem fog megtörténni.
