— Ezt nem fogom megenni — tekintett undorral az anyós a tányéron lévő gulyáslevesre.
— Mi ez? — ráncolta orrát Ilona, mintha egy vödör moslékkal lenne tele az asztal.
— Gulyásleves — magyarázta mosolyogva a menye, Réka. Levette a fedőt egy kicsi kerámia edényről, és elkezdte szétosztani a gazdag, ízes levest. — Micsoda öröm zöldségekből főzni, amit a saját kertünkből szedünk.
— Nem látom, mi ebben a különbség, — horkantott fel az anyós. — Amennyi energia és idő a kertészkedésre megy el, az rengeteg!
— Ez igaz — nevetett jószívvel Réka. — De amikor ez a hobbid, akkor csak öröm.
— Hát ha úgy van, hogy “a tied”. Nem pedig rád erőltetett, — szűrte a fogai között Ilona, miközben összeszorította ajkait. — Kinek főztél ennyit?
— Nekünk. De ez nem sok. Párszor elég.
— Én nem fogom ezt az ételt megenni — mondta az anyós, még hadonászott is, hogy nyomatékosítsa szavait, majd hátrált egy lépést az asztaltól. — Nem is lehet tudni, mik vannak benne! — Ilona undorral elfordult, kezével eltakarta a száját, mintha hányna.
Réka csak forgatta a szemeit és sóhajtott egyet.
Fél évvel ezelőtt ismerte meg Ilona fiát, Mihályt. Már az első találkozásukkor szerelembe estek, egy hónap múlva pedig minden felhajtás nélkül összeházasodtak.
A megtakarításukat közös álmuk, egy vidéki ház megvalósításába fektették, amit szeretettel építettek tovább.
Ilonával ebben az időszakban Réka csupán négyszer találkozott. Pont annyiszor, mint Mihály, hiszen háromszor ő győzte meg a férjét, látogassák meg az édesanyját az ünnepekre.
Ilona már a kezdetekkor úgy vélte, fia házassága csak múló hóbort. Mivel semmilyen befolyása nem volt felnőtt, önálló fiára, várta azt a természetes végkifejletet, amit ő logikusnak gondolt.
Csak az sehogy sem akart megtörténni, ami kezdte idegesíteni.
Ilona őszintén nem értette, mit talált Mihály ebben a “nagy naivában”, és mivel fogta meg Réka.
Mihály jóképű férfi volt, és mindig csinosabb és méltóbb lányok vették körül.
Ráadásul Ilona igazi városi nő volt, ahogyan a fiát is nevelte. Most pedig anyai ösztöne azt súgta neki, hogy Mihálynak már a torkán van a vidéki élet, és csak egy kis lökés kell, hogy minden visszatérjen a rendes kerékvágásba.
Ilyen szomorú tapasztalat után biztosan talál majd magának megfelelő társat, akihez Ilonának igaz baráti kapcsolata lehet.
De sietnie kellett, hogy Réka ne kötözze magához a fiát egy gyerekkel!
A terv magától megérett: Ilona felhívta a menyét, bejelentkezett látogatóba, hiszen az új házukba őt nem hívták meg.
Réka emlékeztette, hogy kétszer is meghívta telefonon keresztül, de Ilona mindig elfoglaltságra hivatkozva visszautasította. Ilona azonban félresöpörte ezt a megjegyzést, és készséggel jött látogatóba.
Két nappal később Ilona a tágas, világos nappaliban állt, és nem tudta elfojtani felháborodását.
Az ő fia, mint ő maga is megboldogult férjével, Misi apjával, utálta a leveseket!
A családjukban csak olyan dolgokat szolgáltak fel, amiket első látásra fel lehetett ismerni.
Hogyan engedheti meg Mihály, hogy a felesége ilyen gyorsan rátelepedjen?
Hogyan is varázsolhatta el?
Ilonát megborzongatta.
A merész gondolatot, hogy Réka az ágyban mutatott bravúrokkal láncolná magához Mihályt, azonnal elutasította.
Bravúrok és Réka?
Összeegyeztethetetlen!
Igen, biztosan valami bűbáj van a dologban!
Hogyan is máshogy magyarázhatná, hogy a fia egyáltalán hajlandó ezt az ételt megenni?
Ilona gyűlölettel pillantott a menyére.
Úgy tesz, mintha egy szent lenne, miközben rajta keresztül lassan készül elárasztani Misit.
— Miért lenne érthetetlen, hogy mi van itt? — kérdezte Réka, nem értékelve az anyós művészi tehetségét, majd vett egy másik tányért, és egy merőkanállal gulyáslevest merített, kifelé fordulva Ilona felé. — Itt minden látható. Ez káposzta. Ez hagyma. Itt répa. És ez cékla. Én lereszelem. A nagymamám receptje szerint. Ó, éppen nem akadt bele egy krumpli, de a második fordulóban biztos kifogom. Majd teszek bele a saját kertünkből zöldséget meg tejfölt!
— Menj, és egyél te csak zabkorpát! —mondta sértetten az anyós, kezeit indulatosan feltartva.
— Érdemes lenne — jegyezte meg Réka. — Az ön korában is jól jöhetne! A zabkorpa segíti az emésztést és javítja a bél mikroflóráját. A boldog mikroflóra — boldog gazda!
Ilona elvörösödött a menyének ilyen szemtelenségére, de megjegyzést nélkül hagyta, és így folytatta:
— De miért kényszeríted Mihályt, hogy ezt egye?
Réka értetlenkedve pislogott.
— Valójában magától eszi.
— De mit tehetne egy férfi, ha más nincs a házban?
— Főzhet magának, ami tetszik? Rendelhet ételt? Átmehet a szomszédhoz? Felkeresheti az anyját? — mosolygott Réka, sorolva a lehetőségeket.
Ezen Ilona még jobban elvörösödött.
— Ne gúnyolódj velem! Megkérdezhettél volna engem, hogy mit szeret Misi.
— Ilona, őt kérdeztem meg. Elég nagy már ahhoz, hogy elmondja. Azt mondja, hogy szereti az ételt.
— Hazudik neked! Nem világos? Eleinte nem akart csalódást okozni. Most meg szenved!
— Aj, aj! — Réka arca megnyúlt, és sóhajtva mondta: — Most már főztem a gulyáslevest, nem fogom kidobni. Kell, hogy elég legyen. De te sem tudod támogatni a fiad?
— Mi?! — Ilona meglepődve nézett Rékára.
— Nem? Kár. Úgy érzem, a fia értékelné a szolidaritásodat.
— Te!
— Réka! Megjöttünk! — zengett az előszobából Mihály örömteli hangja.
A nappaliba pedig egy lusta, fehér, bolyhos kutya rohant be.
— Ahh! — sikított Ilona, és elrejtőzött Réka háta mögé.
— Ne féljen, ő Lara. Ő nem harap. Nagyon jól nevelt — nevetett Réka, felemelve a kezét, a kutya megállt, felemelte a fejét és leült, engedelmeskedve a parancsnak. — Drágám, de ügyes vagy.
— Ne engedje be a szomszéd kutyákat a házba! — mondta megrökönyödve Ilona.
— Miért lennének szomszéd kutyák? Ő a miénk. Azért lakik nálunk, mert házi kedvenc. Velünk él.
— A házban?! De ez nem higiénikus! — sikoltott az anyós. — És Mihály nem szereti a kutyákat!
— Nem, anya, te nem szereted a kutyákat. — köszönt Mihály, miközben belépett a nappaliba. — Jókor érkeztél ebédre.
— Szervusz, fiam! — Ilona nem mozdult, várva, hogy odamenjen és megcsókolja, de Mihály csak lazán átölelte az anyját, és Rékának egy gyengéd csókot adott.
— Nos, ebédelünk? — mondta Mihály, elégedetten szimatolva bele a levegőbe.
— Szívesen ebédelnék, Misikém, de nincs mivel.
— Hogy érted, hogy nincs mivel?
— Csak malacoknak való étel van itt. Egyébként nem mondtad, hogy tartotok malacokat. Az lesz az illat! Rosszabb, mint a városban az autóktól.
Mihály értetlenül nézett az anyjára, majd Rékára, végül az éppen terített asztalra.
A fiú nyaki izmai megfeszültek, tekintete visszatért anyjához, de ez már mentes volt az előző könnyedségtől.
— Őszintén szólva, már mindezt elfelejtettem, — szomorkásan mosolygott Mihály.
— Miféle hercehurca, fiam? Ezek az ízeink! A szabályaink! A hagyományaink! Nem panaszkodtál soha!
— Én? Amíg kicsi voltam, féltem apát dühíteni. Amikor nagyobb lettem, nem akartam veled vitatkozni.
— Hogy mondhatsz ilyet?! — kiáltotta hitetlenkedve Ilona, amitől Lara újra ugatni kezdett. — Csitt! — kapott fenyegető mozdulattal a kutya felé az anyós, akit Réka megfogott. — Van egy saját preferenciája, — Ilona rétorikával teli pillantást vetett Réka felé, — de hogy lehetsz ilyen papucs, hogy hagyod, hogy a fejedre nőjön, és elátkozzon?! Tényleg szereted ezt a mocskot, amit készít?
— Én szeretem, — válaszolta sötéten Mihály.
— Hát akkor viselkedj gazdaként! — sóhajtott megkönnyebbülten Ilona.
— Hol van a csomagod? — kérdezte az anyját Mihály.
— A helyén maradt, az előszobában! — nyafogta rögtön ő. — És még mindig éhes vagyok.
— Remek. Köszönd meg Rékának, hogy meghívott.
— Mi?!
— Köszönd meg Rékának az utolsó próbálkozást a kapcsolatotok javítására, és kérj bocsánatot.
— De ő…
— Anya!
— Köszönöm és bocsánat, — sziszegte dühösen Ilona.
Réka visszafogottan bólintott neki.
— Menjünk.
— Hova?
— Oda, ahol minden a te ízlésed szerint van, a te szabályaid, a te hagyományaid.
— De, Misi, én!
— Mondtam már, megvan neked is a részed, — fejezte be Mihály, majd kézbe vette az anyja poggyászát, kinyitotta az ajtót, némán kivezette a kapuhoz, és ezt mondta:
— Réka egyébként a te oldaladon állt. Ő jó kapcsolatot ápol a családjával. Nem hitte el, hogy nálunk ilyen lehetett. Az asztalon külön étellel készült neked. De a gulyásleves, anyu, lakmusz volt. Teljesen megmutattad magad, — mondta Mihály, kinyitva az ajtót az utcára: — A taxi rád vár.
— Te… De… Hogyan sikerült úgy intézni, hogy megvárjak egy taxit?! — motyogta Ilona, még mindig nem fogta fel fia szemtelen őszinteségét.
— Megkértem Rékát, várjon, ne engedje rögtön el. És igazam volt.
— Te! Hát…
— Kérlek, gyere vissza, ugyan. Léptem tovább.
Az anyósa néhány perccel később már a taxiban ült, keresve a telefonján, hogyan lehet ezt a nehézséget leküzdeni. Biztosan van valami, ami visszaadja neki a fiát!







