Elaludtam! Amikor Lilla kiszállt az ágyból, három perc múlva már rúzsozatlanul, a tükörbe nézve, felkapva a kabátját és csizmáját, máris a liftben állt.
Kilépve az utcára, észrevette, hogy finom szeptemberi eső esik, de nem volt ideje visszaszaladni az esernyőért. Az áruló ébresztő ma cserbenhagyta.
Lilla fejvesztve rohant a buszmegálló felé, semmi esetre sem késhetett el a munkából. Az ő főnökével ez megegyezett a lógással és akár elbocsátással is végződhetett volna.
Átgondolva a nap minden lehetséges végkimenetelét, Lilla gondolatban már elbúcsúzott a kedves ügyfelektől, a bónusztól és az extra szabadnaptól, ami a legutóbbi szabadságából maradt.
Az emberek ugyanúgy siettek vagy csak éppen késében voltak, mindannyian belemerültek saját gondolataikba, és semmit nem vettek észre maguk körül. Minden szürke, unalmas és szomorú volt. Az eső is csak súlyosbította a nap kezdődő rossz hangulatát.
A buszmegálló már nem volt messze, legfeljebb kétszáz méter. Hirtelen Lilla megállt, és hátrafordult. Egy régi pad mellett egy kicsi, csuromvizes kismacska ült, folyamatosan váltogatva apró lábait, némán nyitogatta pici száját.
Egy pillanatra habozott, hogy rohanjon tovább, vagy segítsen a bajba jutott kis teremtményen. A késés elkerülhetetlen volt, és ha már hallania kell a főnöke haragját, úgy döntött, kimenteni a kismacskákat.
Közelebb lépve észrevette, hogy a macska hátsó lába természetellenes pózban hajlik.
– Te jó ég! Hogy tehettek veled ilyesmit!
Utolsó kétségei is elszálltak, ahogy a reggeli köd. A kiscica annyira ázott és fázott, hogy remegett, mint az utolsó szeptemberi falevél a szélben.
Óvatosan bebugyolálva a kis fehér sáljába, Lilla a kabátja alá rejtette a kis szerencsétlent, és még gyorsabban rohant a megálló felé. Elhatározta, hogy előbb eljut a munkahelyére, aztán majd a helyzet szerint cselekszik. Jó szíve nem engedte, hogy a macskát sorsára hagyja.
Próbálkozása, hogy észrevétlenül becsússzon a helyére, csúfos kudarcot vallott. Már csak az utolsó fordulót kellett megtennie a hosszú folyosón, hogy elérje a 12-es számú irodát, de a szerencse elpártolt tőle. A sarkon szembetalálkozott a főnökével.
– Kovács! Már egy órája várok! Hol volt? Ki fogja elvégezni a munkáját? Elvesztette a fejét teljesen?
Ezután még legalább tíz kérdés következett, amelyek megállíthatatlan bűntudatot kelthettek volna a félénk lánynál. Csak állt ott átázottan, és nem tudott megszólalni. Lassan könnyek gyűltek a szemébe, és a belső feszültség elkezdte fojtogatni.
– Itt van! – csak ennyit tudott mondani Lilla, miközben kigombolta a kabátja felső gombját.
A kis kiszáradó kismacska arca megjelent. A kiscica kicsit megszáradt, felmelegedett, és már panaszosan tudott miaúzni.
– Megsérült a lábacskája, nem hagyhattam ott… Esik az eső, és egyedül volt…
Könnyek szöktek a szemébe, szavai összekeveredtek, kezei remegtek a hidegtől. Már gondolatban beadta a felmondását, és el akart indulni az asztalához összeszedni a dolgait, de egy erős, meleg férfikéz visszatartotta.
A másik kezével a főnök elővette a telefonját, tárcsázott egy ismerős számot, majd egy címre írt cetlit adott Lillának, hova indulhatott el, hogy megmentse a kis bolyhos jószág lábát.
Nem értve a főnöke hirtelen hangulatváltását, Lilla elvette a cetlit, és a hidegtől vörösre fagyott kezeivel betette azt a kabátzsebébe, majd sietett kifelé.
– És ne jöjjön vissza – mondta a főnök utána.
Lilla szíve a lába ujjába esett, ahogy a bánat elkezdte átjárni egész testét. Így fejeződik be rövid munkaviszonya a szeretett munkahelyén. De a főnök így folytatta:
– Ma ön szabadnapos. És holnap is. Ráadásul gratulálok önnek. És bónuszt is kiutalok… az állatok iránti szeretetéért.
A főnöke neve Károly volt. Kissé idősebb volt Lillánál, de mindig szigorúnak tűnt minden tekintetben. Csak ritkán találkozott vele munka közben, de az irodában gyakran hallott pletykát a szigorúságáról az alkalmazottakkal szemben.
A Károly által küldött állatorvosi rendelőben az orvos gyorsan kezelte a kismacska sérült lábát. Nem volt törés, csak egy erős rándulás és húzódás. Miközben az állatorvos kezelte és bekötötte, Lilla elmondta, hogyan találta az utcán a kiscicát, és hogyan pirította le, majd váratlanul segített a főnöke.
Az orvos felnevetett és azt mondta, hogy ismeri Károlyt gyerekkora óta. Még fiatalon is mindig segített a kóbor állatoknak, hősiesen mentett meg kiskutyákat a hideg vízből, egyszer egy cicát is elvett a kegyetlen fiataloktól.
Ahogy felnőtt, és elkezdett pénzt keresni, mindig adott egy részt az állatmenhelyeknek. Első ösztöndíját is teljesen egy farkatlan kutya megmentésére ajánlotta fel.
De az emberekkel nem mindig tudott jól bánni. Fiatalon elveszítette az egész családját, bezárkózott, és megkeményedett.
Ez a történet annyira megérintette Lilla szívét, hogy egész nap csak Károly járt az eszében. Valami miatt szeretett volna együtt érezni vele és támogatni.
Este, miközben a kiscica kipihente az aznapi kalandokat, és édesen aludt a gazdája meleg ágyában, Lilla alakítgatta az új lakótársának helyét. A kisállat sokat szenvedett az egész napos kóborlás alatt. Ki tudja, mióta kóborolt egyedül.
Alvás közben csendesen mozgatta lábait, alkalmanként nyögdécselve. Mostanra a lánynak és megmentett barátjának már nincs egyedül. Örömmel gondoskodott új kedvencéről, és sok szeretetet adott neki.
Ezekkel a gondolatokkal Lilla készített egy kényelmes fekhelyet a kis Bundásnak. Ez a név tűnt a legmegfelelőbbnek a kis védtelen jószágnak. A gondolatait megszakította egy váratlan telefoncsörgés. Károly volt az.
– Hogy van a mi kis betegünk?
A lány arcán pír jelent meg, és lelkesedéssel mesélt a cicusa állapotáról, majd hosszasan köszönte meg a főnökének. Károly váratlanul vacsorára hívta, és végül egész éjszaka beszélgettek.
Az a férfi, aki már olyan közel és ismerős volt, ott volt mellette. És ott volt a kis kiscica is, bekötözött lábbal, kapva annyi figyelmet és szeretetet, amennyit csak két jó szándékú, rokonlelkű ember adhattak.
És hamarosan már együtt segítették a bajba jutott állatokat, és nevelték Bundást, aki úgy tűnik, szintén rokonlélek volt…
