Születésnapomon minden megváltozott.
Egy kis faluban éltem akkoriban, kevés pénzem volt, de a városi kirakatok tele voltak gyönyörű dolgokkal – csak ámultam.
Különösen egy szandálpár ragadta meg a szívemet.
Ott álltam, néztem és elképzeltem, hogyan fognak mutatni a lábamon, ahogy végigsétálok a főutcán, és mindenki utánam fordul…
Ekkor valaki finoman meglökött a könyökével.
Hátrafordultam – egy férfi állt előttem, mosolygott.
– Szépek, ugye? – bólintott a szandálokra.
– Igen… – motyogtam, még mindig a kirakatot bámulva.
– Igyunk egy kávét. Ha megveszem neked ezeket a szandálokat, eljössz velem randira?
Tudtam, hogy a szemében naivnak és mulatságosnak tűnök, de akkoriban ez nem érdekelt.
– Elmegyek, – válaszoltam.
Ajándékot akartam. Szerettem volna különlegesnek érezni magam legalább egy este.
Beültünk egy kávézóba, ő rendelt nekem tortát, én pedig elmeséltem neki a történetemet.
Elmondtam, hogy a szüleim meghaltak.
Ez részben igaz volt.
Apámat valóban eltemettem, anyámat…
Anyámat már gyerekként „eltemettem” a fejemben, mert csecsemőként elhagyott.
Ezt úgy közöltem vele, hogy szánalmat ébresszek benne.
Sikerült.
Így kezdődött minden.
Egyre gyakrabban jártam a városba, és találkoztunk.
János – így hívták – magához vett, és figyelemmel vett körül.
Először szandálok, majd ruhák, ékszerek, gyönyörű parfümök.
De nem a fényűzés miatt lettem a szeretője.
Szerettem őt.
Azt hittem, ő is szeret.
De ostoba voltam.
Hibáztam, teherbe estem.
Felkészültem, hogy bármit hallhatok:
— Szakítanunk kell.
— Oldd meg egyedül.
— Vetessd el a babát.
De ő mást mondott:
— Hozzám költözöl. Együtt neveljük a gyereket.
Nem tudtam elhinni a szerencsémet.
Az édesanyám tönkretette az életemet
Összeházasodtunk.
Biztos voltam benne, hogy a sors végre esélyt adott.
Aztán egyszer csak kopogtattak az ajtón.
Kinyitottam – majdnem elájultam.
Az ajtóban az anyám állt.
Egy zacskó savanyú káposztával, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára.
Kiderült, hogy valamelyik szomszéd elárulta, hol élek most.
Békülni jött.
És János megtudta az igazat.
Megértette, hogy hazudtam.
És abban a pillanatban elszállt a szerelme.
Rám kiáltott, vidéki szélhámosnak nevezett, megkérdezte, vajon nem kel-e fel a sírból az apám, ha ilyen könnyen “eltüntetek” embereket az életemből.
És kidobott minket.
Engem, az anyámat és a káposztáját.
Újra hittem neki – és újra hibáztam
Visszaköltöztem a nagyszüleim házába.
Elküldtem az anyámat.
És egyedül maradtam a gyermekkel.
De János mégis visszajött.
— Menjünk vissza egymáshoz, – mondta. – Hiszen van egy fiunk.
És én hittem neki.
Naivan azt gondoltam, hogy a szerelem mindent legyőz.
De már nem vitt vissza a lakására.
Az öreg szülei házába költöztünk, akiknek szükségük volt gondozásra.
Beleegyeztem.
Mindent megtettem érte, a szüleiért, a fiunkért.
Aztán újra teherbe estem.
Egyszer összevesztünk, és dühösen emlékeztetett:
— Ne felejtsd el, hogy itt csak vendég vagy!
Ezek a szavak úgy vágtak belém, mint a kés.
Mégis maradtam.
Hittem abban, hogy a szeretet kiállja a próbát.
Mikor megszületett a második gyermek, azt mondta, hogy problémát okoznak a pénzügyek, hogy tönkrement az üzlete.
Most egyenlők voltunk: nekem semmim se volt, neki se.
Aztán megszületett a harmadik.
Azt hittem, hogy most már semmi sem változik meg, hogy együtt maradunk, bármi is történjék.
Egyre többet dolgozott. Korán elment, későn jött haza.
Azt hittem, hogy a családért tesz mindent.
Nem láttam, ahogy minden összeomlik.
Spanyolország – jegy egy új életre… de nem nekem
Egyszer azt mondta:
— Már nem tudok így élni. Itt nincs jövő. Külföldre megyek.
Hittem neki.
Kimerült és levert volt, fáradt.
Még bele is egyeztem – hadd menjen, próbáljon szerencsét.
De aztán véletlenül megtudtam az igazságot.
A repülőjegy Spanyolországba kettőnknek szólt.
Az egyik az ő nevére.
A másik pedig annak a nőnek a nevére, akivel évek óta viszonyt folytatott.
Mindent megértettem.
De nem tudtam megállítani.
Elment.
Én pedig maradtam itt.
Három gyerekkel.
Az ő szüleivel, akik már nem voltak idegenek számomra.
Egy üres házzal és fájdalmakkal teli lélekkel.
Nem tudom, hogyan tovább.
Csak remélem, hogy egyszer már nem fog ennyire fájni.
