Öt évvel ezelőtt történt. A szomszédom, Veronika néni, elvesztette férjét, a háborús hőst, és teljesen egyedül maradt. Nem voltak gyerekeik. Az idős hölgy folyton emlékezett szeretett Miskájára.
Közvetlenül a háború előtt házasodtak össze. Aztán a férje elment harcolni, hűséges Veronika pedig várta vissza. Miska élve tért haza, de elvesztette a bal kézfejét. Mégis szerette a feleségét, és nagyra becsülte őt. Megesküdött, hogy mindig megvédi őt a bajtól, de sajnos nem tudott hű maradni ígéretéhez. Meghalt, és egyedül hagyta hátra!
Épp a férje halálának évfordulóján megjelent nála egy nagy fekete macska. Éjszaka bukkant fel, a semmiből, és panaszosan nyávogott az ajtó előtt. Kint tombolt a hóvihar, az ablakon túl erősen fújt a szél, de valahogy Veronika néni meghallotta a macska hangját. Amikor kiment, meglátta az idegen macskát. Megsajnálva az állatot, beengedte a házba, és tejjel kínálta.
A macska azonban nem fogadta el a tejet, büszke és független módon végigsétált a szobákon. Alaposan körülnézett, majd kiválasztotta helyét a párnán, dorombolt egyet, és elaludt.
Valamilyen oknál fogva Veronika néni nem zavarta el a macskát, és ő is lepihent mellette. Reggel jobban szemügyre vette a macskát. Ápolt és jól táplált volt, cseppet sem hasonlított egy kóbor állatra! Fénytelen fekete bundája, hatalmas zöld szemei, és öntelt tekintete volt. És egy fontos részlet: a bal mellső lábán hiányoztak az ujjai, mintha valaki letépte volna őket.
“Pont mint az én Miskám!” – sírta el magát az idős hölgy.
A macska ekkor finoman felugrott a térdére, és dorombolni kezdett. “Mégis, nevezhetnélek valahogy… Talán Kázmér?” – simogatta meg a macskát, és megvakarta a füle tövét.
A macska összerezzent és úgy nézett Veronika nénire, hogy az teljesen megzavarodott.
A SZEMEI EMBERIEK VOLTAK! NEM CSAK “EMBERSZERŰEK”, HANEM KIFEJEZETTEN “EMBERIEK”!
“Értem. Nem tetszik a ‘Kázmér’. Akkor talán Bendegúz? Jó kis név!” – mondta gyorsan Veronika néni.
A macska elégedetlenül nyávogott, leugrott a térdéről, és dühösen elkezdte karmolni a kanapé huzatát.
“Jól van, jól van. Nem adok neked nevet most. Legyél egyszerűen csak a Macska. Csak a kanapét hagyd békén” – kérte udvariasan az idős hölgy.
Macska valamiféle morgással válaszolt, majd méltóságteljesen távozott a szobába. Így kezdtek élni kettesben: Veronika néni és a Macska.
Gyakran látogattam Veronika nénit, és ő mindig elképesztő dolgokat mesélt nekem a Macskáról.
Először is, a Macska gyógyította őt. Férje halála után Veronika néni szívinfarktust szenvedett, és gyakran érzett szívfájdalmat. De amikor lepihent, a Macska odakucorodott rá, meleg testével a mellkasára feküdt, dorombolt és elaludt. A fájdalom eltűnt, mintha sosem lett volna!
Egyszer aztán valami különös esemény történt. Veronika néni lepihent, és a Macska mellé telepedett, édesen dorombolt és álomba merült. Valaki kopogott az ajtón. Talpra kelt, hogy ajtót nyisson, a Macska követte őt. Vitéz, a környék hírhedt részegese és bajkeverője állt ott. Koszosan káromkodott, s pénzt követelt Veronikától, hogy tovább ihasson. Az idős nő próbálta visszautasítani, de a férfi egyre csak követelőzött és elcsúnyultan sértegette Veronikát és a néhai férj emlékét.
Ekkor a Macska váratlanul ráugrott a támadóra. Vitéz eltaszította, de a Macska újból nekivetette magát, és majdnem elkapta a torkát. Káromkodva, Vitéz meghátrált és elhagyta a helyszínt. A Macska jelentőségteljesen Veronika néni szemébe nézett, majd diadalmasan elvonult a szobába.
Egyszer, amikor Veronika néni a hivatalba készült tüzelő miatt, megkért, hogy menjek vele. A központba busszal indultunk. Beleegyeztem, és munkaidő előtt korán bementem hozzá.
Az idős nő pizsamában ült az ágyon, zavarodottnak és tanácstalannak tűnt.
“Veronika néni, miért nincs felöltözve? Siessen, talán elmegyünk egy lehetőséggel,” – javasoltam.
“Ildikó, nem megyek. Ne haragudj.” – válaszolta csendesen.
“Miért?”
“Nem tudom, hogy mondjam el… Ne nevess… A Macska nem enged elmenni.”
“De hogy lehet ez?! Én a munkából kértem el magam, és most a macskája miatt? Gyerünk!” – dühödten reagáltam.
“Figyelj, Ildikó. Mindent előkészítettem estére, lefeküdtem aludni. Álmot láttam, ahol a Macskám beszélgetett velem. Ahogy most te is… Rám nézett és azt mondta:
“Maradj otthon, Veronika. Holnap nem szabad menned.”
A nyelvem elakadt itt! Nem az a lényeg, hogy a Macskám beszélt! Veronikának szólított engem! Érted?! Csak az elhunyt Miskám hívott így! ÉS A MACSKA HANGJA PONT MIND UGYANOLYAN VOLT, MINT MIKLÓSÉ!
A Macska eközben elkezdett énekelni egy dalt, amit Miska szeretett:
“Rőt bércek felett Zala felé
Emlékszel, Veronikám, ezt énekeltem, amikor a frontra készültem?”
Erőt vettem magamon és megkérdeztem:
“Miska, te vagy az tényleg?!”
“KIBICSODA MÁS?! LÁTOM, HOGY NEHÉZ NEKED EGYEDÜL, EZÉRT JÖTTEM VISSZA…”
Szóval, Veronikám, nyugodj meg és maradj holnap otthon. Úgysem mondanak semmi jót neked. A tüzelőt egy héten belül meghozzák. Üzenem Lujzának, hogy mondjon le az operációról. Nem éli túl…”
Ekkor felébredtem…”
“Nem mondom, hogy sokkolt voltam – talán az sem fejezi ki eléggé. Megfagyott a levegő bennem.
Aztán hirtelen megértettem:
“Veronika néni, jól érzi magát? Lehet, hogy hívni kéne a mentőket? Lehet, hogy felszaladt a vérnyomása.”
“Jobban már nem is lehetnék, Ildikó! Beszéltem a drága Miskámmal! “- mosolygott a könnyein át a szomszédom.
Mértem a vérnyomását, meglepődtem, mert normális volt!
Attól a pillanattól kezdve a macskáját Veronikánál Miskának hívták. Érdekes módon azonnal reagált erre a névre!
Egy idő után Veronika néni előrejelzései (vagy a Macskáé?) kezdtek valóra válni. Az a menetrend szerinti busz, amivel a városba kellett volna mennünk, majdnem felborult azon a napon. Jeges utak voltak, a busz megcsúszott, és a sofőr elvesztette uralmát. Szerencsére senki nem halt meg, de sokan megsérültek. Véletlen? Talán. És pontosan egy héttel később megérkezett Veronika néninek a tüzelő.
A szomszédom megkért, hogy hívjam fel Lujzát, Miklós unokahúgát, hogy mondjon le a tervezett műtétről. De nem hallgatott rám, és meghalt a műtőasztalon…
MEGINT CSAK VÉLETLEN?! Nem hiszem.
Így éltek kettesben: Veronika néni és Miska. Ő továbbra is gyógyította és megvédte őt. Mellettük maradt egészen Veronika néni életének utolsó napjáig…
Veronika néni 94 évet élt meg. Tavaly halt meg. Az utolsó pillanatig talpon maradt, mindig is aggódott Miska miatt. Megígértette velem, hogy gondoskodom róla, ha már nem lesz.
Csendesen, fájdalmak nélkül, álmában távozott…
Emlékszem, hogyan siratta Miska Veronika nénit. Már nem volt fiatal, és hajdanán gyönyörű fekete szőrzete megőszült.
Három napig, amíg a testet a házban fekídték, Miska nem mozdult onnan. LÁTTAM SAJÁT SZEMEMMEL, HOGY KÖNNYEK CSORGTAK A SZEMÉBŐL!
A macskát szidták, elzavarták, rúgták… De valamilyen módon mindig visszatalált a koporsóhoz. Ott ült és sírt!
Miska elkísérte Veronika nénit a sírig, és amikor eltemették, ott maradt. Próbáltam megfogni őt, hogy hazavigyem magammal, de elmenekült…
Miska végül a temetőben maradt, Veronika néni és férje sírján. Nem akart eljönni velem, naponta látogattam és etettem őt.
Nagyon aggódtam, hogyan fogja átvészelni a telet ott, és többször próbáltam elvinni magammal. Egyszer sikerült is, de még aznap megszökött, és megint a temetőben találtam rá.
Kemény tél volt, de Miska túlélte. Kora tavasszal halt meg. Ahogy szokásosan etetni mentem, találtam rá a síron. Összegömbölyödve feküdt Veronika néni keresztjénél, mintha őrizné a békéjét…
Nem tudom, hogy Miska csak egy átlagos macska volt-e, vagy valóban Miklós lelkét hordozta…
Manapság sokan beszélnek a reinkarnációról, hogy a következő életben valaki bármi lehet, akár macska is.
Nem tudom, hogy ez tényleg lehetséges-e. De valamiért azt hiszem, hogy a Macska testébe Miklós lelke költözött. Visszatért szeretett Veronikájához, hogy újra megvédje és megmentse őt…
És vele maradt egészen a végéig, ahogy megígérte.
