— Hova készülsz? Ki fog akkor főzni? — kérdezte Attila, amikor látta, hogy mit csinál Antónia, miután összeszólalkozott az anyósával.
Antónia az ablakon kinézve figyelte az utcát. Bús, szürke tavaszi nap volt. A kisvárosban, amelyik Észak-Magyarországon feküdt, ritkán sütött a nap. Talán emiatt tűntek az emberek is morcosnak és barátságtalannak.
Antónia saját magán is észrevette, hogy már régóta nem mosolygott, és a homlokán éktelenkedő ránc néhány évet hozzáadott a korához.
— Anya! Elmegyek sétálni! — kiáltotta a lánya, Alíz.
— Rendben, — bólintott Antónia.
— Rendben és pénz? — kérdezte Alíz hirtelen.
— Manapság a sétáért is fizetni kell? — sóhajtott Antónia.
— Anya! Miért kérdezel ilyesmit?! — vesztette el a türelmét Alíz. — Várnak rám! Gyerünk már! Miért csak ennyit adsz?
— Fagylaltra elég lesz.
— Fukar vagy, — vetette oda Alíz, de a választ már nem hallotta, mert becsapta maga mögött az ajtót.
— Na tessék… — rázta meg a fejét Antónia, emlékezve arra az időre, amikor Alíz még egy aranyos kislány volt, mielőtt elérkezett volna a kamaszkor.
— Toncsi, éhes vagyok! Nincs még kész a vacsora?! — kiáltotta Attila türelmetlenül.
— Ott van az étel. Egyél. — mondta közönyösen, miközben az asztalra rakta a tányért.
— Nem hozod ide?
Antónia majdnem elejtette az edényt. Micsoda kényelem…
— A konyhában eszünk, Attila. Ha akarsz, egyél, ha nem akarsz, rajtad áll. — mondta, és egyedül ült le az asztalhoz.
Húsz perc elteltével Attila megérkezett a konyhába.
— Hideg lett… undorító.
— Gyorsabban kellett volna készülődni.
— Kértelek valamire! Semmi szeretet, semmi gondoskodás! Tudod, hogy focit nézek! — morogta, miközben csirkehúst dobott a szájába. — Nem is finom.
Antónia csak a szemét forgatta. A focival a férje teljesen kivetkőzött önmagából. Fogadások, relikviák, drága jegyek… Pedig fiatal korában még a sport sem érdekelte.
Anélkül, hogy az asztalhoz ült volna, Attila felkapott egy sört, némi csipszet, és visszatért a tévéhez. Toncsi ott maradt a konyhában, hogy rendet tegyen a mosatlan edények között.
Hiába főzött. Senki sem értékelte igazán.
Antónia kimerült volt a műszak után, hiszen főnővérként dolgozott a helyi kórházban. Olyan emberek keresték fel, akik problémáikkal terhelve érkeztek. Így vált a munka nehézzé, és a hazatérés sem jelentett békés kikapcsolódást, csak további feladatokat. Főzz, mosogass, takaríts…
— Van még sör? — kérdezte a férje, amikor az újabbért nyúlt a hűtőbe. — És miért nincs?
— Azért mert mindet kiittad! Nekem kell vennem a következő meccsre? Legyél kicsit megértő, Attila! — vesztette el a türelmét Antónia.
— Ugyan, de érzékenyek vagyunk… — morogta Attila és csattintotta be a hűtő ajtaját, háttérzajként beszerzésre indult.
Antónia eldöntötte, hogy lefekszik aludni, mert másnap sok volt a teendője. De csak forgolódott az ágyában. Aggódott a lánya miatt, hol járhat, kikkel van? Kint már sötét volt, és Alíz még mindig nem ért haza. Telefonálni nem mert neki, mert a lánya ilyenkor kiabálni kezdett vele.
— Ne égess le a barátaim előtt! Ne zaklass hívásokkal! — morgott Alíz a telefonba. Ezek után Toncsi már nem próbálkozott, elvégre a lánya alig egy hete töltötte be a tizennyolcat. Dolgozni nem akart, tanulni sem. A gimit elvégezte, majd nekiállt “önmagát keresni”.
Végül Antónia elbóbiskolt, de a férje diadalmas kiáltásai felébresztették. Valaki gólt lőtt, gondolta. Attila ezután elkezdett hangosan beszélgetni a szomszédjával, aki éppen betoppant hozzájuk, és végül maradt. Majd a szomszéd hölgy is csatlakozott hozzájuk, és így szurkoltak hármasban. Késő este pedig Alíz is megérkezett, zajongott a tányérokkal, aztán aludni ment. Mikor végre minden elcsendesedett, és Toncsi el is aludt, a macska ébresztette fel, kaját követelve.
— Van itt valaki, aki eteti a macskát, rajtam kívül? — dühösen, fejfájástól és kialvatlanságtól szenvedve rohant ki a szobából. Azt akarta, hogy meghallják, de a lánya csak megpöccintette a fülhallgatóját. Attila pedig a kanapé előtt hortyogott, sörösüveggel a kezében.
„Elegem van… de mennyire elegem van ebből!” — gondolta Toncsi.
A következő napot egy anyósi telefonhívás ébresztő hangja nyitotta.
— Antónia, kedves, ugye emlékszel, hogy ideje elültetni a palántákat, és ki kellene menni a telekre… rendet rakni.
— Emlékszem, — sóhajtotta Toncsi.
— Akkor holnap indulunk is.
Az egyetlen szabadnapját Antónia a kertjében töltötte az anyósa házvezetése alatt.
— Hogy söprögetsz te? A seprűt máshogyan kell tartanod! — utasítgatta őt a padon ülve.
— Már majdnem ötven éves vagyok, Vera néni, majd megoldom… — bátorkodott visszaszólni Toncsi.
— Bezzeg Attila…
— Hol van az a Attila? Miért nem jött el? Miért nem hozta ki az anyját a telekre? Mi meg itt zötykölődtünk három órát a buszon! Mindig csak Attila…
— Elfáradt.
— És én? Azt hiszik, hogy én nem fáradok el?
Ekkor kitört a szóváltás. Antónia megbánta, hogy nem fogta vissza magát. Vera néni szeretett beszélni és igazságot szolgáltatni, de a saját szemszögéből nézve, ahol csak Attila számított, és Toncsi mindössze a ház körül robotoló személy volt.
Visszafelé a nők egymástól távol ültek a buszban. Másnap Vera néni elpanaszolta a fiának a menyét, és Attila kiakadt.
— Hogy merészeltél beszélni így az anyámmal?! — morogta Attila. — Ha ő nem lenne…
— Micsoda? — karba tett kézzel kérdezte Toncsi. Úgy érezte, nincs több türelme elviselni ezt az egész hajtást.
— Akkor még mindig csak egy helyi rendelőben dolgoznál! — emelte ki a kártyát, emlékeztetve, hogy Vera néni segített neki állást találni a megyei kórházban. Ott ugyan több volt a fizetés, de folyamatos stresszel és őszülő hajjal járt. Toncsi többször megbánta már, hogy beadta a derekát és a helyi rendelőt elcserélte a kórházra.
— Hova akarsz menni? — kérdezte Attila, és elnémult, látva, mit csinál Toncsi.
Amit Toncsi tett, arra Attila nem is számított!







