Több mint egy éven át együtt voltam Annával.
Ő volt az a nő, akire mindenki felfigyelt. Magabiztos, gyönyörű, határozott. Mindig tudta, mit akar, és azt is, hogyan érheti el. Amikor belépett egy szobába, minden tekintet rá szegeződött. Büszke voltam rá, hogy velem van. A kapcsolatunk stabilnak tűnt, a jövőnk előre megírt forgatókönyvnek.
Azt hittem, semmi sem állhat közénk.
Aztán minden lassan, észrevétlenül kezdett megváltozni.
Először csak apróságok történtek. Egyre kevesebb időnk maradt egymásra. A találkozók elmaradtak, az üzenetekre későn vagy egyáltalán nem érkezett válasz. Mindig volt egy kifogás. Fáj a feje. El kellett mennie a szüleihez. Egy régi barátja hirtelen feltűnt, és találkozniuk kellett. Először hittem neki. De valami mélyen belül azt súgta, hogy valami nincs rendben.
Nem szakítottunk azonnal. Egy ideig még folytattuk ezt a színjátékot, mintha minden a régi lenne. De a csendek egyre hosszabbak lettek, a beszélgetések egyre üresebbek.
Aztán eljutottak hozzám a pletykák.
Egy kisvárosban mindenki mindent tud. Nem kellett sok idő, hogy meghalljam az igazságot: Anna másvalakivel találkozgatott.
Nem ordítottam. Nem követeltem magyarázatot. Csak írtam neki egy üzenetet, hogy találkozzunk egy kávéra.
Amikor leült velem szemben, a tekintetét kerülte.
– Talán itt az ideje, hogy véget vessünk ennek – mondtam csendesen.
Sóhajtott, és aprót bólintott.
– Igen… Azt hiszem, igazad van.
És ezzel vége volt.
Nem volt veszekedés, nem voltak könnyek. Egy rövid búcsúcsók az arcomra, és mindketten mentünk a magunk útján.
Egyedül maradtam.
Aztán jött Zsófi.
Ő mindenben különbözött Annától. Spontán, melegszívű, tele élettel. Amikor először beszélgettünk, éreztem, hogy valami megmozdult bennem. És amikor végül randira hívtam, biztos voltam benne, hogy ő is érzi ugyanezt.
Minden gyorsan történt. Talán túl gyorsan.
Néhány hét után már együtt aludtunk – egyik este nálam, másik este nála. A családunk elfogadta a kapcsolatunkat, senki sem kérdezett semmit. Mintha mindig is így kellett volna lennie.
Boldog voltam.
És akkor… megcsörrent a telefon.
Kora reggel volt. A város még csendes volt, amikor megláttam a kijelzőn a nevet.
Anna.
Egy pillanatra megállt a kezem a levegőben.
Felvegyem? Ne vegyem?
De végül felvettem.
A hangja más volt. Halk. Törékeny.
– Szükségem van rád… – suttogta.
Kórházban volt. Négy hónapos terhes. Egyedül.
A szívem a torkomban dobogott.
Nem kérdeztem semmit. Nem gondolkodtam. Csak felkaptam a kulcsaimat és elindultam.
Amikor megláttam, összeszorult a mellkasom.
Nem volt többé az a magabiztos nő, akit ismertem. Fáradtnak, gyengének tűnt.
Megvettem neki, amire szüksége volt, biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz. De egyetlen kérdés lüktetett bennem, és nem tudtam tovább elfojtani.
– Ki az apa?
Felnézett rám.
– Még mindig nem érted? – suttogta. – Te vagy az, Péter.
A világ megszűnt létezni.
Nem kaptam levegőt.
– És Dávid? – kérdeztem végül. A férfi, akiről az utóbbi időben mindenki beszélt.
Anna keserűen elmosolyodott.
– Dávid? Néhányszor elmentünk sétálni. Ennyi volt.
El akartam hinni neki.
De vajon hihettem-e?
Aznap este mindent elmondtam Zsófinak.
Hallgatott. Nem szólt közbe, nem mutatta ki, mit gondol.
Aztán hosszú csend után megszólalt:
– Biztos vagy benne, hogy a gyerek a tiéd? – A hangja nyugodt volt, de a szeme hideg. – Hónapok teltek el. És te komolyan elhiszed, hogy Dáviddal csak sétáltak? Péter, ezt tudnod kell biztosan. Vannak tesztek. DNS-vizsgálatot lehet végezni még a születés előtt. Drága, de legalább tudni fogod az igazságot.
A tenyerembe temettem az arcom.
– Át kell gondolnom…
És most, három nappal később, még mindig gondolkodom.
Zsófinak igaza van. Nem hihetek Annának csak úgy.
De ha a gyerek tényleg az enyém… mit tegyek?
Elmenjek? Úgy tegyek, mintha nem lenne közöm hozzá?
Nem tudom megtenni.
De ha úgy döntök, hogy vállalom a felelősséget… Zsófi maradni fog?
Nem tudom.
Egy dolgot viszont tudok.
Bármit döntök, valaki megsérül.
És nekem ezzel kell együtt élnem. Örökre.







