Nem szóltam egy szót sem. Még csak meg sem hallottam, hogy mit próbálnak mondani vagy tenni. Egyszerűen elmentem, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és kiléptem. Ugyanazon a napon zárat szereltem a hálószobánk ajtajára. A feleségemnek egy enyhébb változatát meséltem el a beszélgetésnek – nem tudtam eltitkolni előle. Minden kiült az arcára.
A lányunk természetesen elmondta a bátyjának. Mindketten hirtelen túlságosan kedves, hízelgő kis cicákká változtak. Valószínűleg bolondnak néztek minket, de végre lehullott a lepel a szemünkről – mindent megértettünk. Újragondoltuk a kapcsolatunkat számos múltbeli eseménnyel.
Később a gyerekek abbahagyták a szeretetteljes viselkedés színlelését. A feleségem bevallotta, hogy sok mindent már korábban észrevett, de remélte, hogy kinövik. Ehelyett önző, kapzsi fogyasztókká nőttek, akik számára a jóság, a megértés és az empátia semmit sem jelentett.
Sok év telt el azóta az eset óta. Semmi sem változott igazán. Mindkét gyerek önző maradt, és készek voltak bármit megtenni a saját céljaik elérése érdekében. Nem tudtam tovább így élni. Amint a fiunk betöltötte a 18. életévét, eladtuk a lakást. A környék kiváló volt – sztálini korabeli épület, magas mennyezetekkel.
Vettünk nekik egy kétszobás lakást – annyira örültek a szabadságuknak! De a tulajdonjogot a saját nevemre írtam. Eközben a feleségemmel vettünk egy kis telket egy befejezetlen házzal. A nyár folyamán mindent saját kezemmel fejeztem be.
A gyerekek még az ünnepek alkalmával sem köszöntöttek minket. Néhány évvel ezelőtt még küldtek egy-egy üzenetet. Most már teljes csend uralkodik közöttünk.
Végleges döntést hoztunk – mindketten úgy rendelkezünk a végrendeletünkben, hogy minden vagyonunkat egy gyermekotthonra hagyjuk. A gyerekeink semmit sem kapnak a halálunk után. Talán akkor végre megértenek valamit…
