Sosem szerettem a feleségemet, és ezt többször is megmondtam neki. Nem az ő hibája volt – egészen jól éltünk együtt.
Minden reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy el akarok menni. Arról álmodoztam, hogy találok egy nőt, akit igazán szerethetek. De azt sem tudtam elképzelni, hogy a sors hogyan forgatja majd fel az életemet.
Mária mellett kényelmesen éreztem magam. Nemcsak hogy tökéletesen gondoskodott az otthonról, de ragyogóan is nézett ki. A barátaim irigykedtek rám, és nem értették, hogyan lehetett ekkora szerencsém a feleségemmel.
Még én sem értettem, mivel érdemeltem ki a szeretetét. Egy átlagos férfi vagyok, aki semmiben sem tűnik ki a többiek közül. És mégis, ő szeretett engem… Hogyan lehetséges ez?
Az ő szeretete és odaadása nem hagyott nyugodni. Még jobban gyötört a gondolat, hogy ha elmegyek, valaki más veszi át a helyemet. Valaki gazdagabb, vonzóbb, sikeresebb.
Amikor elképzeltem, hogy egy másik férfival van, megőrültem. Az enyém volt, még akkor is, ha sosem szerettem. Ez a birtoklás érzése erősebb volt, mint az értelem. De lehet-e egy életen át együtt élni valakivel, akit nem szeretünk? Azt hittem, hogy képes leszek rá, de tévedtem.
– Holnap elmondok neki mindent – döntöttem el lefekvés előtt. Reggel, reggeli közben összeszedtem a bátorságomat.
– Mária, ülj le, beszélnünk kell.
– Természetesen, hallgatlak, drágám.
– Képzeld el, hogy elválunk. Elmegyek, és külön élünk…
Mária elnevette magát:
– Miféle furcsa gondolatok ezek? Valami játék?
– Hallgass végig. Ez komoly.
– Rendben, elképzelem. És aztán?
– Válaszolj őszintén: találnál magadnak valaki mást, ha elmennék?
– Péter, mi van veled? Miért gondolkodsz egyáltalán a távozáson?
– Mert nem szeretlek, és soha nem is szerettelek.
– Mi? Ez biztosan vicc. Nem értem.
– El akarok menni, de nem tudok. A gondolat, hogy mással leszel, nem hagy nyugodni.
Mária egy pillanatra elgondolkodott, majd nyugodtan válaszolt:
– Nálad jobbat úgysem találok, úgyhogy ne aggódj. Menj, nem leszek mással.
– Megígéred?
– Természetesen – biztosított Mária.
– Várj, de hová menjek?
– Nincs hová menned?
– Nincs, egész életünkben együtt voltunk. Talán közel kell maradnom hozzád – mondtam szomorúan.
– Ne aggódj – válaszolta Mária. – Válás után kicseréljük a lakást két kisebbre.
– Tényleg? Nem számítottam rá, hogy ennyire segíteni fogsz. Miért teszed ezt?
– Mert szeretlek. Ha valakit szeretsz, nem tarthatod őt akaratán kívül.
Néhány hónap eltelt, és elváltunk. Hamarosan megtudtam, hogy Mária nem tartotta be az ígéretét. Talált magának egy másik férfit, és a nagymamájától örökölt lakásokat sosem akarta megosztani. Semmim sem maradt.
Hogyan bízzak meg most a nőkben? Fogalmam sincs.
Mit gondoltok Péter viselkedéséről?







