50 éves vagyok, és még középiskolás diákként estem teherbe a barátomtól – mindketten tanulók voltunk, munka nélkül. Családom azonnal kidobott, mondván, szégyent hoztam rájuk, és nem vállalnak olyan gyereket, „aki nem az övék.” Egy este összecsomagoltattak velem, és ott álltam egy kis bőrönddel, nem tudva, hol alszom holnap. A barátom családja viszont rögtön befogadott: saját szobát kaptunk, világos szabályokat, és csak annyit vártak, hogy fejezzük be az iskolát. Ők állták az élelmet, a rezsit, sőt, a terhességem alatti orvosi vizsgálatokat is. Anyósom velem volt a szülésnél, megtanított fürdetni, pelenkázni, gondoskodott rólam és a kisbabánkról. Apósom vett ágyat, mindent, ami kellett az első hónapokban. Később azt mondták, nem akarják, hogy megrekedjünk: felajánlották, hogy kifizetik az ápolói iskolámat. Elfogadtam, délelőtt tanultam, anyósom vigyázott a kisfiúnkra. Barátom mérnöknek tanult tovább, és nehéz évek következtek – szigorú beosztással, lemondásokkal, de sosem maradtunk étel vagy támogatás nélkül. Ha betegség vagy bizonytalanság gyötört, ők ott voltak, vigyáztak a gyerekre, hogy vizsgázhassunk, gyakorlaton vagy munkahelyen lehessünk. Ahogy teltek az évek, mindketten dolgozni kezdtünk: én ápolónőként, ő a saját szakmájában. Összeházasodtunk, önálló életet kezdtünk, felneveltük a fiunkat. Ma 50 éves vagyok, a házasságunk erős, a gyermekünk felnőtt, munkánkat és kitartásunkat látva nőtt fel. A saját családommal alig tartom a kapcsolatot, nincs harag, de a közelség elveszett. Ma, ha meg kell neveznem azt a családot, amely megmentette az életem, az nem a vér szerinti családom – hanem a férjemé.

Ötvenéves vagyok, s amikor még gimnazista voltam, teherbe ejtettem a barátnőmet. Én is, ő is diákok voltunk egyikünknek sem volt munkája, sem jövedelme. Amikor a családom megtudta a hírt, azonnal elutasították: azt mondták, hogy megszégyenítettem a család nevét, s ők nem fogják felnevelni azt a gyereket, aki nem az övék. Egy este összecsomagoltatták velem a holmimat, és kitettek az ajtón egyetlen bőrönddel álltam a kapuban, fogalmam sem volt, hol alszom majd másnap.

A barátnőm családja vállalt magához. Zsóka, az édesanyja, és István, az édesapja azonnal befogadtak minket. Kaptunk egy szobát a házukban, világos szabályokat fektettek le, de csak annyit vártak tőlünk, hogy fejezzük be az iskolát. Ők vállalták a bevásárlást, a közüzemi számlákat, sőt, a terhesség alatti orvosi vizsgálatokat és mindent, amire szükségünk volt. Teljesen rájuk voltam utalva abban az időben.

Amikor megszületett a fiunk, Zsóka ott volt velem a kórházban. Megmutatta, hogyan fürdessem a babát, miként cseréljem a pelenkát, s mit csináljak, ha sír. Mikor már annyira kimerült voltam, hogy alig álltam a lábamon, Zsóka vigyázott az unokájára, hogy pihenni tudjak pár órát. István megvette a kiságyat és az összes szükséges holmit a kezdetekre.

Nem sokkal később ők maguk szóltak, hogy nem szeretnék, ha beleragadnánk a helyzetbe, és elvesznénk. Felajánlották, hogy fizetik a nővéri tanfolyamomat. Elfogadtam, úgyhogy reggelente iskolába jártam, és közben Zsóka vigyázott a fiamra. A barátnőm, Kincső, pedig elkezdte tanulni az informatikai rendszermérnökséget. Mindketten igyekeztünk előre jutni, miközben továbbra is ők fedezték a legfőbb kiadásokat.

Azok az évek elég önfeláldozók voltak. Fegyelmezett napi rutin, semmi luxus, néha szó szerint annyi forintunk volt, amennyitől éppen kijött a hónap. De étel mindig volt, és segítségből sosem szenvedtünk hiányt. Ha valamelyikünk beteg lett vagy elcsüggedt, Zsóka és István ott álltak mellettünk. Vigyáztak a gyerekre, ha dolgozni vagy vizsgázni kellett, vagy gyakorlati órákra jártunk.

Az idő múlásával mindketten el tudtunk helyezkedni. Én a kórházban kezdtem nővérként dolgozni, Kincső pedig a saját szakterületén. Összeházasodtunk, elköltöztünk, felneveltük a fiunkat. Ma, ötvenévesen azt mondhatom, a házasságunk szilárd, a gyerekünk megbecsüli a munkát és az erőfeszítést, amit láthatott tőlünk.

A saját családommal minimális a kapcsolatom. Nem voltak nagy veszekedések később, de újra már nem lettünk közel egymáshoz, ahogy régen. Haragot nem érzek, csupán távolságot soha nem lett ugyanaz a kapcsolatunk.

Ha ma azt kellene mondanom, melyik család mentette meg az életemet, akkor nem a vér szerinti szüleimet nevezném meg. Hanem a feleségem családját. Hálát adok értük, s ma már tudom: egy emberhez nem csak azok tartoznak, akikhez vér köti, hanem azok is, akik szeretettel és támogatással, minden körülmények között mellette állnak.

Rate article
News 24 Justall
50 éves vagyok, és még középiskolás diákként estem teherbe a barátomtól – mindketten tanulók voltunk, munka nélkül. Családom azonnal kidobott, mondván, szégyent hoztam rájuk, és nem vállalnak olyan gyereket, „aki nem az övék.” Egy este összecsomagoltattak velem, és ott álltam egy kis bőrönddel, nem tudva, hol alszom holnap. A barátom családja viszont rögtön befogadott: saját szobát kaptunk, világos szabályokat, és csak annyit vártak, hogy fejezzük be az iskolát. Ők állták az élelmet, a rezsit, sőt, a terhességem alatti orvosi vizsgálatokat is. Anyósom velem volt a szülésnél, megtanított fürdetni, pelenkázni, gondoskodott rólam és a kisbabánkról. Apósom vett ágyat, mindent, ami kellett az első hónapokban. Később azt mondták, nem akarják, hogy megrekedjünk: felajánlották, hogy kifizetik az ápolói iskolámat. Elfogadtam, délelőtt tanultam, anyósom vigyázott a kisfiúnkra. Barátom mérnöknek tanult tovább, és nehéz évek következtek – szigorú beosztással, lemondásokkal, de sosem maradtunk étel vagy támogatás nélkül. Ha betegség vagy bizonytalanság gyötört, ők ott voltak, vigyáztak a gyerekre, hogy vizsgázhassunk, gyakorlaton vagy munkahelyen lehessünk. Ahogy teltek az évek, mindketten dolgozni kezdtünk: én ápolónőként, ő a saját szakmájában. Összeházasodtunk, önálló életet kezdtünk, felneveltük a fiunkat. Ma 50 éves vagyok, a házasságunk erős, a gyermekünk felnőtt, munkánkat és kitartásunkat látva nőtt fel. A saját családommal alig tartom a kapcsolatot, nincs harag, de a közelség elveszett. Ma, ha meg kell neveznem azt a családot, amely megmentette az életem, az nem a vér szerinti családom – hanem a férjemé.