Harmincegyedikén anya és a húgom jönnek, itt a menü indulj főzni! mondta a férjem. De a feleség mindent megváltoztatott.
Blanka törölgette a tányért, miközben Dániel valamit beszélt mögötte. Nem fordult meg, csak állt az ablaknál és nézte, ahogy kint sötétedik.
Figyelj, harmincegyedikén anya és Kata jönnek, itt a menü lépj a tűzhelyhez! csapta oda, anélkül hogy felemelte volna a fejét a telefonból. A fiúk már nem esznek halat, tudod. És majonézt ne használj, anya mondta, nehéz neki.
Blanka letette a tányért és megfordult.
Ez a te születésnapod, Dani.
Igen, ezért akarom, hogy minden rendben legyen.
És én hol vagyok?
Most végre felnézett.
Te? A konyhában, mint mindig. Miért, mi a baj?
Ő csak hallgatott. Tizenöt éven át hallgatott, valahányszor Bori néni érkezett a maga utasításaival, Kata pedig elterült a kanapén, miközben Blanka mosogatott a gyerekek után. Tízszer-húszszor volt láthatatlan vendég a saját otthonában.
Semmi mondta végül, és kilépett a konyhából.
December huszonkilencedikén reggel felhívta az anyját.
Mama, mehetünk hozzátok Dáviddal?
Persze, szívem. Dániel?
Dani marad. Neki vendégei lesznek.
Csend.
Blanka
Minden rendben, mama.
Gyorsan összepakolt: farmer, két pulcsi, iratok. A fia kilépett a szobából, rápillantott a táskára.
Mehetünk?
Mehetünk.
Bólintott. Tizenhárom évesen már többet értett belőle, mint az apja tizenöt év alatt.
Dániel este fél hétkor ért haza. Bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt üres volt. Körbenézett.
Blankám!
Semmi válasz.
Végigjárta a lakást. Senki. Az asztalon egy cetli.
Dani. A bevásárlólista a hűtőn. Mi Dáviddal anyáéknál vagyunk. Főzz magad. Boldog születésnapot. Kulcsokat Vera néninél találsz.
Dániel háromszor elolvasta. Felhívta nem vette fel. Írt nem válaszolt. Végül megnézte a listát: csirke, krumpli, hering, uborka. Fogalma sem volt, mihez kezdjen velük.
Harmincadikán korán kelt, próbált főzni. Délre a konyha úgy nézett ki, mint amit bombatalálat ért: hagymahéj, olajos foltok, megégett csirke. A krumpli szétmállott, a hering kicsúszott a kezéből.
Megcsörrent a telefon. Anyja volt.
Danikám, holnap tizenegykor érkezünk. Blanka mindent elkészített?
Mama, Blanka nincs itt.
Hogy érted, nincs ott?
Elment. Anyához.
Csend. Aztán anyja hangja éles lett.
Elment? A te születésnapodon? Komplett bolond lett?
Mama, próbálok főzni.
Te?! Ez gúny!
Nem tudom, mama.
Mindegy, jövünk, majd Kata segít.
Dániel a romos konyhát nézte. Belül valami fájósan összeszorult.
Harmincegyedikén délben Bori néni érkezett hatalmas szatyorral. Utána Kata és a két mokkás fiú.
Na, mutasd, mit főztél anyja besétált a konyhába, végignézte az asztalt. Ennyi?
Három tányér: kolbász, uborka és egy szürke massza.
Komolyan gondolod, Dani? Kata fintorgott. Egész éjjel utaztunk ezért?!
Igazán próbáltam motyogta.
Bori néni kinyitotta a hűtőt.
Teljesen üres! Se hús, se hal. Dani, miért hívtál minket, ha nem tudsz vendégül látni?
Nem hívtalak. Te mondtad, hogy jöttök.
Szóval anya terhére vagyunk?
A fiúk már rohangáltak, egyik feldöntött egy széket, másik kiöntött valamit a kanapéra. Kata ügyet sem vetett rájuk.
Kata, fogd vissza őket kérte Dani.
Gyerekek, mozogniuk kell. Mit kell velük csinálni?
Valami kattanást éreztem magamban. Eszembe jutott, ahogy Blanka tizenöt évig mosogatott, főzött, takarított, erőltetett mosollyal. Senki senki! még köszönetet sem mondott.
Mama, Kata, nem tudom leültem a kisszékre. Nem tudok főzni. Fáradt vagyok. Rendeljünk vagy menjetek étterembe.
Étterembe?! anyám felháborodott.
A te születésnapodon? Ez mind Blanka műve! Megbolondított téged!
Tizenöt éve mindent ő csinált nektek! Segítettetek valaha? Mondtatok köszönetet?
Mi vendégek vagyunk!
Nem vagytok vendégek. Ti élősködők vagytok.
Bori néni falfehér lett, felkapta a táskáját.
Kata, szedjétek össze a fiúkat. Elmegyünk. Üljön a drága feleségével. Ide többet nem jövök!
Kata mérges pillantást vetett rám.
Meg fogod bánni, Dani.
Az ajtó becsapódott. Egyedül maradtam a konyhában. Néztem a félbehagyott kolbászt, és rájöttem: még csak fel sem köszöntöttek. Semmi. Csak enni jöttek, de ha nincs mit, mennek is.
Este fél hétkor kocsiba ültem és kimentem vidékre. Blanka szülei egy régi házban laktak, verandával, rozoga kerítéssel. Megálltam a kapunál, a házban világítottak. Bekopogtam.
Blanka nyitott ajtót. Kibontott haj, kopott pulóver, smink nélkül. Szinte elfelejtettem, mennyire más így.
Szia.
Szia.
Bejöhetek?
Hosszan nézett, aztán bólintott. Levettem a cipőmet, beléptem. A nappaliban Dávid egy tablettel, a konyhában Blanka anyja salátát szeletelt.
Jó estét, Dániel nem mosolygott. Kérsz teát?
Köszönöm, nem kell.
Blanka az ablakpárkányon ült, ölelte a térdét.
Elmentek?
Elmentek. Veszekedtek egy sort, aztán el.
Fel sem köszöntöttek?
Nem.
Csend. Blanka kinézett az ablakon, hó esett.
Blankám, bocsáss meg.
Nem válaszolt.
Tényleg nem értettem. Mindig azt hittem, család, így kell. De igazad van. Nekik nem én kellettem. Az asztalod és a kezed.
Nem a kezem. A hallgatásom felém fordult. Megszokták, hogy én tűrök. Te is.
Hülye voltam.
Most jöttél rá?
Leültem mellé, távol ülve.
Maradhatok? Legalább újévig?
Blanka elgondolkodott, majd bólintott.
Maradhatsz. De holnap te pucolod a krumplit és mosogatsz egyedül.
Rendben.
Egy hónappal később Bori néni felhívott, mondta, hogy hiányzunk, jönne hétvégére. Nyugodtan feleltem:
Mama, mi szanatóriumba megyünk. Ha jönni akarsz, a kulcs a szomszédnál, főzz és takaríts magad után.
Ezt meg hogy érted?!
Ez az új szabály, mama.
Ledobta a telefont. Elmosolyodtam. Blanka, mellettem, felvonta a szemöldökét.
Szerinted megérti?
Ha nem, az már az ő baja.
Bori néni többé nem telefonált parancsokkal. Megértette: a világ megváltozott. Addig diktálhatott, amíg valaki hallgatott. De amikor megszűnt a hallgatás megszűnt az uralom is.
Blanka nem lett hős. Egyszerűen abbahagyta a tűrést. Ez elég volt ahhoz, hogy minden megváltozzon.
